U–50-es tengeralattjáró-osztály
| U–50 | |
| Hajótípus | Tengeralattjáró |
| Üzemeltető |  Császári és Királyi Haditengerészet |
| Hajóosztály | U–50-es tengeralattjáró-osztály |
| Pályafutása | |
| Építő | Ganz Danubius, Fiume |
| Építés kezdete | 1916 |
| Sorsa | 1920-ban szétbontották |
| Általános jellemzők | |
| Vízkiszorítás | 840 t / 1100 t |
| Hossz | 73 m |
| Szélesség | 6,30 m |
| Merülés | 3,94 m |
| Hajtómű | Felszínen 1 iker dízelmotor (2300 LE) víz alatt 1 iker villanymotor (1200 LE) |
| Sebesség | 16,5 csomó / 9 csomó |
| Fegyverzet |
|
| Legénység | 33 fő |
| Sablon • Wikidata • Segítség | |
Az U–50-es osztály az első világháború idején a Császári és Királyi Haditengerészet által tervbe vett négytagú tengeralattjáró-osztály volt. A tervek a német Germaniawerft vállalattól 1915 júliusában vett Project 835 terveken alapultak. A haditengerészet 1916 februárjában a Ganz Danubius-t bízta meg az építés elkezdésével Fiumében. A tervezett négyből csak két hajó gerincét fektették le, de egyikük sem került vízre bocsátásra vagy befejezésre. A két félkész tengeralattjárót a háború után szétbontották.
Tervezés
[szerkesztés]Amikor kitört az első világháború, a Osztrák–Magyar Monarchia tengeralattjáró flottája nagyrészt elavult volt, és a háború első két évében a Császári és Királyi Haditengerészet az Adriai-tenger helyi védelmére épített tengeralattjáró flottát erősítette meg. Ezen szükségletek építés alatt álló vagy Németországtól vásárolt hajókkal való kielégítése után az Adrián kívüli, szélesebb Földközi-tengeri műveletekre alkalmas tengeralattjárók építésére fókuszált.[1]
Ennek érdekében 1915. július 11-én a Császári és Királyi Haditengerészet a Germaniawerft Project 853 tervét vásárolta meg, hogy ezen licenc alapján építhessen. A terv egy 840 t (930 amerikai tonna) felszíni és 1100 t (1200 amerikai tonna) alámerülési vízkiszorítású hajót irányzott elő. A hajók 241 láb (73 m) hosszúak lettek volna, 20 láb 8 hüvelyk (6,30 m) szélességgel és 12 láb 11 hüvelyk (3,94 m) merüléssel. A meghajtás tekintetében a tervben szereplő két hajócsavart egy 2,300 lóerős (1,700 kW) iker dízelmotor hajtotta, 16,5 csomó (30,6 km/óra) maximális felszíni sebességgel, míg alámerült állapotban egy 1200 lóerős (890 kW) iker villanymotor 9 csomó (16,7 km/óra) maximális utazósebességgel. Az U–50-es osztályú hajók 33 fős legénységre voltak tervezve.[2]
Az U–50 terve hat 45 cm (17,7 hüvelyk) kaliberű torpedóvető csövet tartalmazott — négyet az orrban, kettőt a farban — és kilenc torpedót. Az eredeti terv két 10 cm/35-ös (3,9 hüvelyk) fedélzeti ágyúval számolt, melyeket a harmadik és negyedik hajó terveiben két 120 mm/35-ös, (4,7 hüvelyk) fedélzeti ágyúra cseréltek.[2]
Építés
[szerkesztés]1916. február 7-én a fiumei Ganz Danubius engedélyt kapott a hajóosztály két hajójának, az U–50-nek és az U–51-nek az építésére.[3] Az 1916-ban építés alatt álló[1][Note 1] hat tengeralattjáró egyharmadát jelentő első két hajót 1918 szeptemberében követte az U–56 és U–57 megrendelése.[2]
A hajók építését jelentősen lassította a képzett hajógyári munkások és az építőanyag hiánya. Ennek következtében az első két hajó egyikét sem bocsátották vízre, el sem készültek,[2] és a második hajópár megrendelését is visszavonták, mielőtt a hajógerinceket lefektették volna. Az U–50 90%-ban volt kész a háború vége előtt, míg az U–51 csak 60%-ban. 1920-ban mindkét hajót helyben szétbontották.[2]
Jegyzetek
[szerkesztés]- ↑ A másik négy hajó az U–48-as tengeralattjáró-osztály U-48-asa és U-49-ese, valamint az U–52-es tengeralattjáró-osztály U-52-ese és U-53-asa volt.
Hivatkozások
[szerkesztés]Fordítás
[szerkesztés]Ez a szócikk részben vagy egészben az U-50-class submarine című angol Wikipédia-szócikk ezen változatának fordításán alapul. Az eredeti cikk szerkesztőit annak laptörténete sorolja fel. Ez a jelzés csupán a megfogalmazás eredetét és a szerzői jogokat jelzi, nem szolgál a cikkben szereplő információk forrásmegjelöléseként.