Korfui nyilatkozat

A korfui nyilatkozat

A korfui nyilatkozat (szerbhorvátul: Krfska deklaracija/Крфска декларација) Nikola Pašić szerb miniszterelnök és a Jugoszláv Bizottság elnöke, Ante Trumbić közötti, a görögországi Korfu szigetén 1917. július 20-án kötött megállapodás eredménye volt. Célja az volt, hogy az első világháború után Szerbiában, Montenegróban és Ausztria-Magyarországon élő délszlávok számára megteremtse a jövőbeli közös állam egyesítésének módját és lehetőségét. Oroszország azon döntése, hogy a februári forradalmat követően megvonja Szerbia diplomáciai támogatását, valamint az, hogy a Jugoszláv Bizottság elhatárolódott az Ausztria-Magyarországon elindított trialista reformkezdeményezésektől, mindkét felet arra ösztönözte, hogy megpróbáljanak megegyezni.

Pašić és Trumbić álláspontja kezdetben eléggé eltérő volt. Pašić a centralista kormányzás mellett, Trumbić pedig a szövetségi állam mellett érvelt, jelentős jogköröket hagyva a szövetségi egységekre és megóvva a nemzeti jogokat. Az így létrejött nyilatkozat elhallgatta a kormányzati rendszer ügyét. Kompromisszumként csak annyit határoztak meg, hogy a közös Szerb-Horvát-Szlovén Királyság alkotmányos monarchia lesz, amelyet az akkor regnáló szerb Karađorđević-dinasztia irányít, és a legtöbb kérdést egy jövőbeli alkotmányozó nemzetgyűlés elé utalta. A 35 napig tartó megbeszélés során Trumbić nem sok támogatást kapott álláspontjához a Jugoszláv Bizottság többi tagja részéről, akiket az 1915-ös londoni szerződés értelmében területeket ígénylő Olaszország jelentette fenyegetés foglalkoztatott.

Előzmények

Az első világháború idején Ausztria-Magyarország délszláv lakossága (a horvátok, a szerbek, a szlovének és a bosnyákok) által lakott részein egyre erősödő igény alakult ki egy trialista reform, illetve a birodalomtól független délszlávok közös államának létrehozása érdekében. Ezt a közös államot a jugoszláv eszmék megvalósításával és a Szerb Királysággal való egyesüléssel akarták elérni.

Nikola Pašić

Szerbia a háborút a területi terjeszkedés lehetőségének tekintette. A háborús célok meghatározásával megbízott bizottság programot szerkesztett a Habsburg-Birodalom délszlávok lakta részein – Horvát-Szlavónország, a Szlovén földek, a Vajdaság, Bosznia-Hercegovina és Dalmácia – egy szélesebb körű délszláv állam létrehozására, melyet a területek Szerbiához való csatolásával akartak elérni. Szerbia Nemzetgyűlése 1914. decemberi niši nyilatkozatában nemzeti háborús célként hirdette meg a „felszabadítatlan testvérek” felszabadításáért és egyesítéséért folytatott küzdelmet. A három Antanthatalom (az Egyesült Királyság, Franciaország és Oroszország) azonban ekkor még a Német Birodalom befolyásának ellensúlyaként Ausztria-Magyarország további megtartását részesítette előnyben, mely sértette kitűzött a délszláv célt. 1915 végén az egyesített osztrák-magyar, német és bolgár erők legyőzték és elfoglalták Szerbiát, és arra kényszerítették kormányát és megmaradt csapatait, hogy Albánián, és az Antant segítségével az Adriai-tengeren keresztül Korfu szigetére vonuljanak vissza.

Ante Trumbić

1915 áprilisában a délszláv eszme képviseletére ad hoc csoportként létrehozták a Jugoszláv Bizottságot, amely azonban hivatalos felhatalmazással nem rendelkezett. A részben a szerb kormány által finanszírozott bizottság osztrák-magyar értelmiségiekből és politikusokból állt, akik azt állították, hogy a délszlávok érdekeit képviselik. A bizottság elnöke Ante Trumbić volt, de a legkiemelkedőbb tagja, a Horvát-Szlavónországban uralkodó horvát-szerb koalíció társalapítója, Frano Supilo volt. Supilo egy Szerbiából (beleértve a Vajdaságot), Horvátországból (beleértve Horvát-Szlavónországot és Dalmáciát), Bosznia-Hercegovinából, Szlovéniából és Montenegróból álló föderációt szorgalmazott.

1917. május 30-án a Bécsi Birodalmi Tanács délszláv tagjai Anton Korošec szlovén néppárti politikus elnökével megalapították a Jugoszláv Klubot. A Jugoszláv Klub a Birodalmi Tanács elé terjesztette a májusi nyilatkozatot – egy kiáltványt, amely a horvátok, szlovének és szerbek által lakott Habsburg-földek egyesítését követelte egy demokratikus, szabad és független állam keretei között, de továbbra is a Habsburg-dinasztia uralma alatt. A követelés a nemzeti önrendelkezés elvére és a horvát állami jogra hivatkozva fogalmazódott meg.

A korfui tárgyalások

A májusi nyilatkozatot akkor adták ki, amikor az Antant még kereste az Ausztria-Magyarországgal való különbéke megteremtésének és ezáltal Németországtól való elszakadásának módjait. Ez problémát jelentett a Korfu szigetére száműzött szerb kormány számára. A különbéke megvalósulása megnövelte volna a délszláv probléma birodalmon belüli trialista megoldásának lehetőségét, megakadályozva a szerb háborús célkitűzések teljesítését. Nikola Pašić szerb miniszterelnök, aki a februári forradalom óta nem kapott nagyob orosz diplomáciai támogatást, úgy érezte, hogy kénytelen megegyezésre jutni a Jugoszláv Bizottsággal.

A Jugoszláv Bizottság is nyomás alá került. Ugyan azt állította, hogy az Ausztria-Magyarországon belüli délszlávok nevében beszél, de valójában a saját érdekeit képviselte. A májusi nyilatkozat kihívást jelentett a Jugoszláv Bizottság és Szerbia kormánya számára azzal, hogy megfosztotta őket a délszláv egyesülési folyamat kezdeményezésétől. Ez mindkét felet arra késztette, hogy prioritásként kezeljék az Ausztria-Magyarországon és azon kívüli délszláv területek egyesítésének programját.

Frano Supilo

Annak ellenére, hogy a tárgyalásokat részben a szerb kormány finanszírozta, a Jugoszláv Bizottság nem értett vele egyet az egyesülés módját és a kormányzati rendszert illetően. Ez a konfliktus Pašić és Supilo közötti nézeteltérésből eredt. Pašić a belgrádi központú kormányzást szorgalmazta, míg Supilo föderációt akart, és Pašićot azzal vádolta, hogy egy nagy-szerbiai menetrendet képvisel. Amikor Pašić 1917 májusában megbeszélésekre hívta a Jugoszláv Bizottságot, Supilo óva intett a megbeszélésektől anélkül, hogy először meghatározná a szerb szándékokat.

A bizottság tagjai közben megtudták, hogy az Antant, hogy Olaszországot az Antanthoz való csatlakozásra csábítsa, a londoni szerződés értelmében az osztrák-magyar terület egy részét – a szlovén területeket, Isztria és Dalmácia egyes részeit – Olaszországnak ígérte. A bizottsági tagok többsége dalmáciai volt, és a londoni szerződést olyan fenyegetésnek tekintették, amelyet csak Szerbia segítségével lehetett ellensúlyozni, ami arra késztette őket, hogy elfogadják Pašić korfui meghívását. Supilo tiltakozásul lemondott bizottsági tagságáról.

A konszenzus elérése érdekében, annak ellenére, hogy a tervezett közös állam kormányzati rendszerével kapcsolatban gyökeresen eltérő nézetek uralkodtak, június 15. és július 20. között ülések sorozatát tartották. A tárgyaló felek nem bíztak egymásban. A Jugoszláv Bizottság álláspontját a helyi autonómiákra, jogintézményekre, föderalizmusra és a horvát államjobbra alapozta, a szerb kormány azonban az „ellenség” (értsd: Ausztria-Magyarország) elleni küzdelem maradványainak tekintette ezeket az álláspontokat. Pašić az általános választójogot és az egyszerű parlamentáris demokráciát hirdette, amelyet Trumbić úgy értelmezett, mint a szerbeknek, a tervezett állam legnépesebb etnikai csoportjának uralmát. Trumbić követeléseire válaszolva Pašić azt mondta, hogy ha a horvátok ragaszkodnak a föderációhoz, a szerb kormány felhagy az egyesülési tervvel, és Nagy-Szerbia létrehozása irányában lép fel.

A korfui tárgyalások résztvevői

A 35 napon át tartó 28 plenáris ülés után nyilvánvalóvá váltak a nézeteltérések és nem született megállapodás a kormányzati rendszerről. Az így létrejött korfui nyilatkozat ezt mellőzte, és a leendő alkotmányozó nemzetgyűlésre bízta, hogy meghatározatlan minősített többséggel – azaz nem egyszerű többséggel – döntsön, mielőtt a szerb király jóváhagyná azt. Dejan Medaković tudós szerint Trumbić azt állította, hogy azért kellett aláírnia a nyilatkozatot, mert az volt egyetlen módja annak, hogy népe a háborúban a győztes oldalán álljon.

A nyilatkozat kimondta, hogy a szerbek, horvátok és szlovének egy „háromnevű” nép, és az új egységes államban, amely parlamentáris, alkotmányos monarchiaként szerveződik, a Karađorđević-dinasztia fog uralkodni. Végül a nyilatkozat kimondta, hogy az új kormány tiszteletben tartja a „vallás és nyelv” egyenlőségét, a szavazati jogokat és így tovább. Trumbić javasolta az új állam ideiglenes kormányának felállítását, de Pašić ezt elutasította, nehogy aláássák azt a diplomáciai előnyt, amelyet Szerbia az egyesülési folyamatban elismert államként élvez.

Utóhatása

A korfui nyilatkozat lényegében egy olyan politikai kiáltvány volt, amelyet a szerb kormány az alkotmány elfogadásához szükséges minősített többség tekintetében figyelmen kívül hagyott, de támaszkodott rá, amikor rendelkezései egybeestek a szerb érdekekkel. A nyilatkozat a Jugoszláv Bizottság és a Pašić-kormány kompromisszuma volt. A „törzsi” nevek, a három zászló és vallás, valamint a két ábécé elismerése miatt Délszláv Magna Carta néven is emlegették. A nyilatkozat ugyanakkor a monarchiáról és a konkrét uralkodó dinasztiáról szóló döntéssel korlátozta a leendő alkotmányozó nemzetgyűlés hatáskörét. Miután a szerbek tiltakoztak a „Jugoszlávia” elnevezéssel szemben, mint a „Szerbia” név eltörlésére hivatott nyugati találmánnyal szemben, döntött a leendő állam, a Szerb-Horvát-Szlovén Királyság elnevezéséről is.

Mivel a Jugoszláv Bizottság nagy része Pašić oldalán állt a kérdésben, Trumbić nagyrészt elszigetelődött a Pašić által támogatott centralizmussal szemben. Míg Trumbić ragaszkodott ahhoz, hogy a belügyeket, az oktatást, az igazságszolgáltatást és a gazdaságot (kivéve a vámot, a valutát, a hitelezést és az állami vagyon kezelését) a szövetségi egységekre bízzák, és a döntések konszenzussal való meghozatala érdekében vétójogot kért a „törzsek” számára az Alkotmányozó Nemzetgyűlésben, Pašić elutasította az elképzeléseket. Pašić támogatta bizonyos fokú autonómia megadását a helyi önkormányzatoknak, de az új közigazgatási egységek létrehozatala érdekében a történelmi közigazgatási egységek eltörlését szorgalmazta. Pašić a másik fél tudtára adta, hogy a horvát föderalisták csak Zágrábban és közvetlen környezetében, valamint nagyrészt Olaszország nyomására az adriai szigeteken gyakorolhatnak némi befolyást. A nyilatkozat a legtöbb ilyen kérdést elkerülte, de hivatkozott a „megyékre és más közigazgatási egységekre”. Ezt később a történelmi közigazgatási egységek történelmi jogaival való szakításként értelmezték. Hasonlóképpen, a horvát Szábor nem kapott szerepet a nyilatkozatban. A Korfui Nyilatkozat nem tartalmazta a nemzeti jogok intézményi biztosítékait. Ivo Banac szerint a Jugoszláv Bizottság úgy döntött, hogy nem ragaszkodik ezekhez a dolgokhoz, mivel inkább az olasz fenyegetés foglalkoztatta. Olaszországban a nyilatkozatot olaszellenesként mutatták be, amelynek célja Olaszország elszakítása szövetségeseitől és a háborús erőfeszítésekhez való olasz hozzájárulás csökkentése. Ezt a nézetet kifejezetten a Forradalmi Akciószövetség (Fasci d'Azione Rivoluzionaria) vezetője, Benito Mussolini hirdette. A nacionalisták a londoni szerződés (Fiume Olaszországhoz való csatolásával) tisztességes területi kompromisszumként való bemutatásával igyekeztek kihasználni az Adria-kérdéssel kapcsolatos nacionalista álláspontokkal való azonosulást, amelyet a Jugoszláv Bizottság imperialista gondolkodásmódja fenyegetett.

A Nemzeti Tanács Sándor régensherceghez küldött küldöttsége

A nemzetközi támogatás csak 1917-ben kezdett fokozatosan eltávolodni Ausztria-Magyarország megtartásától. Abban az évben Oroszország tárgyalásokat kezdeményezett az orosz forradalmat követő béke érdekében, míg az Egyesült Államok, amelynek elnöke, Woodrow Wilson az önrendelkezés elvét hirdette, belépett a háborúba.Ennek ellenére Wilson a tizennégy pontos beszédében csak autonómiát ígért Ausztria-Magyarország népeinek. A kettős monarchia megőrzésének gondolatával a breszt-litovszki békeszerződés 1918. márciusi aláírása előtt sem hagytak fel, de akkorra a szövetségesek már meggyőződtek arról, hogy a monarchia nem tud ellenállni a kommunista forradalomnak. Ausztria-Magyarország felbomlása során a szerb kormány és ellenzék, a Jugoszláv Bizottság, valamint az újonnan kikiáltott Szlovének, Horvátok és Szerbek Állama Nemzeti Tanácsának képviselői az egykori Habsburg területekről újabb tárgyalási fordulót folytattak Genfben. AZ 1918. november 6–9-iki konferencián a Jugoszláv Bizottság és a Nemzeti Tanács rávette Pašićot, hogy írja alá a genfi nyilatkozatot, amely lemond a leendő unió unitarista koncepciójáról. A szerb kormány azonban gyorsan megtagadta a nyilatkozat aláírását. Az olasz fegyveres betörés körülményeitől sújtva a Nemzeti Tanács utasítást adott Sándor szerb régenshez tartó küldöttségének, hogy ajánlja fel az egyesülés kinyilvánítását. Az utasítások a korfui nyilatkozat és a Nemzeti Tanács föderalista elképzelései alapján készültek. A delegáció azonban figyelmen kívül hagyta az utasításokat, és Sándornak a korfui nyilatkozat alapján a föderalista kormányzati rendszer helyett a lojalitást juttatta kifejezésére. December 1-jén Sándor régens herceg korlátozások nélkül elfogadta az egyesítés kinyilvánítására tett ajánlatot.

Források

• Banac, Ivo. The National Question in Yugoslavia: Origins, History, Politics. Ithaca: Cornell University Press (1984). ISBN 0-8014-1675-2 
• Banac, Ivo (1992). „'Emperor Karl Has Become a Comitadji': The Croatian Disturbances of Autumn 1918”. The Slavonic and East European Review, London 70 (2), 284–305. o, Kiadó: Modern Humanities Research Association. ISSN 0037-6795. JSTOR 4210927. 
• Beneš, Jakub S. (2017). „The Green Cadres and the Collapse of Austria-Hungary in 1918”. Past & Present (journal), Oxford 236 (1), 207–241. o, Kiadó: Oxford University Press. DOI:10.1093/pastj/gtx028. ISSN 0031-2746. 
• Guštin, Damijan (2019). „Narodna vlada SHS v Ljubljani v obrambnih zadevah: vzpostavljanje obrambnega sistema Države SHS leta 1918 med legislativo in realnostjo” (szlovén nyelven). Prispevki za novejšo zgodovino, Ljubljana 59 (2), 75–94. o, Kiadó: Inštitut za novejšo zgodovino. DOI:10.51663/pnz.59.2.04. ISSN 0353-0329. 
• Huzjan, Vladimir (2005). „Raspuštanje Hrvatskog domobranstva nakon završetka Prvog svjetskog rata” (horvát nyelven). Časopis za suvremenu povijest, Zagreb 37 (2), 445–465. o, Kiadó: Croatian Institute of History. ISSN 0590-9597. 
• Janković, Dragoslav. Ženevska konferencija o stvaranju jugoslovenske zajednice 1918. godine, Istorija XX veka (szerb nyelven). Belgrade: Institute of Legal History of the University of Belgrade Faculty of Law, 225–262. o. (1964). OCLC 67000822 
• Karaula, Željko (2008). „30 dana što su potresli Bjelovar – Odbor narodnog vij eća Bjelovara tokom studenog 1918. godine.” (horvát nyelven). Radovi Zavoda za znanstveni rad Varaždin, Varaždin (19), 251–274. o, Kiadó: Croatian Academy of Sciences and Arts - Institute for Scientific Research Work in Varaždin. ISSN 0352-9509. 
• Matijević, Zlatko (2008). „The National Council of Slovenes, Croats and Serbs in Zagreb (1918/1919)”. Review of Croatian History, Zagreb 4 (1), 51–84. o, Kiadó: Hrvatski institut za povijest. ISSN 1845-4380. 
• Newman, John Paul (2010). „Post-imperial and Post-war Violence in the South Slav Lands, 1917-1923”. Contemporary European History, New York 19 (3), 249–265. o, Kiadó: Cambridge University Press. DOI:10.1017/S0960777310000159. ISSN 0960-7773. JSTOR 20749812. 
• Newman, John Paul. Yugoslavia in the Shadow of War: Veterans and the Limits of State Building, 1903–1945. Cambridge: Cambridge University Press (2015). ISBN 9781107070769 
• Pavlović, Vojislav G. Italy and the Creation of Yugoslavia. Delenda Austria?, Serbia and Italy in the Great War. Belgrade: Institute for Balkan Studies (Serbia), 245–278. o. (2019). ISBN 9788671791038 
• Ramet, Sabrina P.. The Three Yugoslavias: State-building and Legitimation, 1918–2005. Bloomington: Indiana University Press (2006). ISBN 9780253346568 
• Šepić, Dragovan (1968). „The Question of Yugoslav Union in 1918”. Journal of Contemporary History 3 (4), 29–43. o, Kiadó: SAGE Publishing. DOI:10.1177/002200946800300403. ISSN 0022-0094. JSTOR 259849. 
• Tucker, Spencer C.. The Great War, 1914-18. London: UCL Press (1998). ISBN 1-85728-390-2 
• Zorko, Tomislav (2003). „Afera Lipošćak” (horvát nyelven). Časopis za suvremenu povijest, Zagreb 35 (3), 887–902. o, Kiadó: Croatian Institute of History. ISSN 0590-9597. 

Fordítás

Ez a szócikk részben vagy egészben a Corfu Declaration című angol Wikipédia-szócikk ezen változatának fordításán alapul. Az eredeti cikk szerkesztőit annak laptörténete sorolja fel. Ez a jelzés csupán a megfogalmazás eredetét és a szerzői jogokat jelzi, nem szolgál a cikkben szereplő információk forrásmegjelöléseként.