Ugrás a tartalomhoz

II. Henrik német-római császár

Ellenőrzött
A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából
II. Henrik
II. Henrik megkoronázása
II. Henrik megkoronázása

Német király
Uralkodási ideje
1002. június 6.[1] 1024. július 13.
KoronázásaMainz
1002. június 7.[1]
ElődjeIII. Ottó
UtódjaII. Konrád
Német-római császár
Uralkodási ideje
1014 1024. július 13.
KoronázásaSzent Péter-bazilika, Róma
1014. február 14.[1]
ElődjeIII. Ottó
UtódjaII. Konrád
Életrajzi adatok
UralkodóházLiudolf-ház
Született973. május 6.
Abbach (Kelheim)[1]
Elhunyt1024. július 13. (51 évesen)
Grona (Göttingen)[1]
NyughelyeBambergi dóm[2]
ÉdesapjaII. Henrik bajor herceg
ÉdesanyjaBurgundi Gizella
Testvére(i)
HázastársaLuxemburgi Kunigunda
Gyermekeinincsenek
A Wikimédia Commons tartalmaz II. Henrik témájú médiaállományokat.
SablonWikidataSegítség

II. Henrik vagy Szent Henrik (németül: Heinrich II der Heilige), (973. május 6.[1][3]1024. július 13.[1]) a Liudolf-házból származó ötödik német-római császár, a Szász dinasztia utolsó császára, Boldog Gizella magyar királyné bátyja. Bajor herceg 9951004 között, német király 10021024 között, német-római császár 1014. február 14. után.

Élete

[szerkesztés]

Ifjúsága

[szerkesztés]

Henrik korán kapcsolatba került az egyházzal; egyházi nevelést kapott, feltehetőleg II. Ottó parancsára. A császár ezzel az utasításával azt szerette volna biztosítani, hogy II. Civakodó Henrik gyermeke ne kövesse édesapja lázongó példáját.

A leendő császár először Ábrahám freisingi püspöknél talált menedéket, később pedig a hildesheimi katedrális iskolájában nevelkedett.

A regensburgi Szent Emmerám templomban, Wolfgang püspök felügyelete alatt ismerte meg Henrik a gorzei kolostorból induló reform eszmeiségét.

Henrik 995-ben lépett édesapja örökébe, mint IV. Henrik bajor herceg.

Trónralépte

[szerkesztés]

Henrik útban volt Róma felé ostromlott unokatestvére, III. Ottó kiszabadítására, amikor a császár 1002 januárjában meghalt. Tudva azt, hogy az örökösödésben nem ő az egyetlen jelölt, Henrik gyorsan megszerezte a hatalmi jelvényeket halott unokatestvérétől. Willigis mainzi érsek támogatásával nyerte el a trónt.[1] Elismertetése nem ment végbe minden ellenállás nélkül: Ekkehard meisseni őrgróf és II. Hermann sváb herceg fegyveres harcot indított ellene, ám miután az előbbi egy ütközetben elesett, utóbbi is meghódolt Henrik előtt – aki ettől kezdve uralkodása legfőbb támaszait az egyháziakban látta.[1] Az egyház helyzetét adományokkal igyekezett stabilizálni. A püspököknek királyi jogköröket biztosított, melyért cserébe hűségükkel számolt.

Első lengyel hadjárat

[szerkesztés]

Henrik a következő két évet hatalma és határai megszilárdításával töltötte. I. Boleszláv lengyel király beavatkozott a birodalmi hűbéres Csehország trónviszályaiba,[1] sőt 1003-ban el is foglalta azt,[1] valamint a birodalomhoz tartozó Meissen és Lausitz őrgrófságokat.[4]

Első itáliai hadjárat

[szerkesztés]

Ezek után Itáliába indult Ivreai Arduin ellen, aki III. Ottó halála után Itália királyává koronáztatta magát.[1] Miután Arduinra vereséget mért, Milánóban őt koronázták Itáliai királlyá – ettől kezdve ezt címet csak a német uralkodók viselték.[1] A hadjárat kemény és kegyetlen volt, és a végén Henriknek fel kellett adnia, hogy ismét Lengyelország felé tudjon fordulni.

Nem mellesleg 1004-ben Henrik újjászervezte a Merseburgi egyházmegyét.

Második lengyel hadjárat

[szerkesztés]
II. Henrik
II. Henrik két püspökkel (kortárs ábrázolás)

Itáliából hazatérve megtámadta Boleszlávot, és Csehországból kiűzte.[5] Ezzel azonban nem elégedett meg, hanem tovább vezette seregét Lengyelországba.[5] Az 1005-ben megkötött béke értelmében Boleszláv kénytelen volt lemondani az Odera és az Elba közötti területekről, valamint elismerni a német hűbérességet.[5]

A béke azonban csak öt évig tartott, erre az időre esik a német földön utolsóként létrehozott (1007) német püspökség, a bambergi megalapítása.[5]

Harmadik lengyel hadjárat

[szerkesztés]

Az 10101013 között vívott újabb háború eredményeképpen a lengyel uralkodó megkapta – igaz, német hűbérként – Lausitzot.[5]

Második itáliai hadjárat

[szerkesztés]

10131014 a második itáliai hadjárat évei.[5] Erre ugyan VI. Gergely ellenpápa biztatására vállalkozott Henrik, ám mégis VIII. Benedek oldalára állt, aki aztán császárrá is koronázta 1014-ben.[5] A hadjárat másik eredménye volt a még mindig ellenálló Arduin végleges leverése.[5]

Negyedik lengyel hadjárat

[szerkesztés]

1015-ben vette kezdetét a Vitéz Boleszláv elleni háború utolsó felvonása.[5] Miután a lengyel uralkodó agresszív politikája eredményeként szinte valamennyi szomszédjával összeütközésbe került, 1016-ban Henrik, I. István magyar király és I. Jaroszláv kijevi nagyfejedelem részvételével koalíció alakult ellene.[5] Az 1017-ben három oldalról meginduló támadás végre elhozta az 1003 óta tartó lengyel–német háborúskodás végét.[5] Az 1018-ban megkötött béke értelmében Lausitz Boleszláv hűbére maradt.[5]

Burgundia kérdése

[szerkesztés]

Még a lengyel háború idején, 1016-ban köttetett meg az az örökösödési szerződés a császár és III. Rudolf burgund király között, amely nem is olyan sokára egy egész országot csatolt a birodalomhoz.[5]

Szászországi lázadás

[szerkesztés]

1018 és 1020 között Henriknek II. Bernhard szász herceg lázadásával kellett megküzdenie: ez volt egyben az uralma ellen indított utolsó felkelés.[5]

Harmadik itáliai hadjárat

[szerkesztés]

Hamarosan VIII. Benedek pápa a bizánciak elől Henrikhez menekült.[5] 1020-ban Bambergben találkoztak, itt Benedek felszentelte az új katedrálist, és a pápa Henrik segítségét kérte egy dél-itáliai hadjárathoz. A császár harmadszorra is Itáliába indult (10211022).[5] Visszasegítette Benedeket, majd elfoglalta Salernót és Capuát.[5] Hamarosan Beneventum is meghódolt előtte, így a hercegek ismét birodalmi fennhatóság alá kerültek.[5] Az 1022-ben megtartott páviai zsinaton a pápa Henrikkel egyetértésben szigorú intézkedéseket tett a cölibátus (papi nőtlenség) védelmére.[5] A zsinatot II. Róberttel együtt szervezte meg a császár.

Henrik és Kunigunda

Halála

[szerkesztés]

Henrik az egyházi szervezet reformján dolgozott a pápával együtt, amikor 1024-ben váratlanul meghalt, befejezetlenül hagyva művét. Gyermek nem maradt utána, mivel feleségével, Luxemburgi Kunigundával együtt szüzességi fogadalmat tettek. A császár alakja köré halála után legendák szövődtek. A későbbi elbeszélések szerint Henrik a gyermektelenséget hősi bátorságnak tekintette, valamint a császár karaktere is jelentős változáson ment át az idők során. Végül mindkettőjüket szentté avatták, III. Jenő pápa Henriket 1146-ban[5] és III. Ince pápa Kunigundát 1200-ban.

Henrikkel halt ki a 919 óta a német trónon ülő Szász-ház.[5] A császárt az általa és feleségével alapított bambergi katedrálisban temették el.

Jegyzetek

[szerkesztés]
  1. a b c d e f g h i j k l m Weiszhár Attila – Weiszhár Balázs: Német királyok, római császárok. Budapest: Mæcenas. 1998. ISBN 963 9025 66 6   40. oldal
  2. James Bryce: A Római Szent Birodalom, A Magyar Tudományos Akadémia kiadása, Budapest, 1903, 315. oldal
  3. Henrik születési évét Merseburgi Thietmar (VI c. 60, 348. old.) 1012-ben készült műve 978-ban, míg a bambergi Epitaphium 973-ban határozza meg. Utóbbi évszámot említi az Udalrici Kódex is, valamint a Mersenburgi Necrolog is.
  4. Weiszhár, 40–41. oldal
  5. a b c d e f g h i j k l m n o p q r s t u Weiszhár, 41. oldal

További információk

[szerkesztés]

Kapcsolódó szócikkek

[szerkesztés]


Előző uralkodó:
II. Henrik
Következő uralkodó:
V. Henrik
Előző uralkodó:
II. Henrik
Következő uralkodó:
I. Ottó
Előző uralkodó:
III. Ottó
Következő uralkodó:
II. Konrád
Előző uralkodó:
Arduin
Következő uralkodó:
II. Konrád
Előző uralkodó:
V. Henrik
Következő uralkodó:
V. Henrik