Reggeli panasz (Édes gyötrőm, óh te...)
Édes gyötrőm, óh te csalfa lányka,
Mondsza, mivel érdemeltem én meg,
Hogy ez éjjel úgy kínpadra vontál,
Adott szavad álnokúl megszegve?
Pedig este kezemet szorítva
Olyan nyájas-kedvesen susogtad:
Várj el, bizton jövök hajnaltájban,
Várj szobádban, hagyd az ajtót nyitva.
Nyitva hagytam, csak betámasztottam,
Még előbb próbára téve sarkát,
Nem nyikorg-e? És nem is nyikorgott.
Oh mily várva, vágyva telt az éjjel!
Minden fertály a fülembe kongott.
Egy-egy perczre ha elszundikáltam,
Éber szívem hangos dobogása
Perczről-perczre ismét fölriasztott.
Mégis áldottam a sötétséget,
Hogy mindenre rátakarta leplét,
És örűltem a mélységes csöndnek,
Hallgatózva folyton, hogy a békét
Léptek nesze végre megszakítsa.
«Gondolná csak, mit én gondolok most,
Érezné ott, a mit itten érzek,
Be se várná hajnal hasadását,
Még e perczben hozzám átosonna!»
Ha a folyosón a macska surrant,
Ha egérke rezzent a sarokban,
Ha a házban, tudom is, mi mozdúlt,
Mindig a te léptedet neszeltem,
Mindig vártam - hittem és reméltem.
Igy soká feküdtem, hánykolódtam,
S már a hajnal sápadozni kezdett,
Itt is, ott is valami megmocczant.
Az ő ajtaja? Vagy az enyém jár?
Ágyamban felkönyökölve lestem,
Néztem mind a félvilágos ajtót,
Nem akar-e nyílni valahára?
Dehogy nyílott! Sarkaiban bizton,
Mozdulatlan függött mindkét szárnya.
S mind világosb lőn a napderengés,
Már a szomszéd ajtaja csikordúlt,
Kit a napszám nyeresége űzött,
Már az utczán a kocsi dübörgött,
És a nyüzsgő sokadalmi lárma
Össze-vissza hangzott a piaczról.
Lett jövés-menés az egész házban,
Föl a lépcsőn, meg alá a lépcsőn,
Ajtócsapás, léptek dobogása.
Én meg ─ akár életemtől ─ úgy nem
Bírtam válni szép reményeimtől.
Végre, a midőn a meggyülölt nap
Ablakomat sőt a falat érte,
Felugortam és a kertbe szöktem,
Vágyó szívem forró leheletjét
A hűs levegővel elegyítni,
Azt remélve még, hogy ott talállak ─
Oh, de sem az árnyas hársfasorban
Nem találtalak, sem a lugasban.