Cintányér
A cintányér vagy réztányér idiofon ütőhangszer. Vékony, fémötvözetből készült, kerek, középen lyukas tányér, amelyet párosával egymáshoz ütnek, vagy dobverővel szólaltatnak meg. A legtöbb cintányérnak nincs meghatározott hangmagassága. Használatosak szimfonikus zenekarokban, ütőegyüttesekben, dzsessz- és popzenekarokban. A dobfelszerelés általában tartalmaz egy vagy több állványos cintányért és egy – két összefordított cintányérból álló – lábcint.
Cintányér | |
Más nyelveken | |
angol: cymbals francia: cymbales német: Becken olasz: piatti | |
Besorolás | |
idiofon ütős | |
Sachs–Hornbostel-féle osztályozás | 111.142 |
Hangolás | meghatározatlan |
Rokon hangszerek | triangulum |
Hangminta | |
Hangszerjátékos | cintányéros |
A Wikimédia Commons tartalmaz Cintányér témájú médiaállományokat. |
Felépítése
szerkesztésA cintányér hangját anyaga, méretei, felépítése határozza meg. Legtöbbször sárgarézből vagy más rézötvözetből készül. A tányért a közepébe fúrt vagy ütött lyuk segítségével függesztik fel cintányérállványra, vagy ezen fűzik át a bőrszíjat, ha összeütős cintányérként használják őket. A tányér közepén kiemelkedő „kúp” vagy „harang” megütésekor magasabb, élesebb hangot hallhatunk. A kúpot folytató rész a cintányér tulajdonképpeni „teste”, amely a játszó és a beütő zónákból áll. A játszó zóna a kúphoz közeli, vastagabb rész, a beütő zóna a cintányér elvékonyodó pereme. A legvékonyabb, sebesen rezgő rész a perem.
A cintányérokat átmérőjük és súlyuk szerint osztályozzák. A hüvelykben megadott méret szerint lehetnek pl. 12-es, 14-es, 16-os stb. cintányérok. A leggyakoribb méretek 10 és 22 hüvelyk (kb. 25 és 60 cm) közöttiek. A tányér mérete befolyásolja a hangját is, a nagyobb tányérok általában hangosabbak és hosszabb a lecsengésük. A súlyadat azt adja meg, hogy milyen vastag a cintányér. A vastagság 1 mm alattitól 2 mm-ig terjed. A nehezebb, vastagabb tányérok hangosabbak, hangjuk élesebb, intenzívebb, jobban reagálnak az ütésre, ha dobverővel játszanak rajtuk. A könnyebb, vékonyabb tányéroknak teltebb a hangjuk és gyorsabb a reagálásuk a dobos mozdulataira.
A cintányér profilja a függőleges távolság a kúp pereme és a cintányér széle között. A magasabb profilú (görbébb) tányérok sokkal inkább tál alakúak. A profil a hangmagasságban lényeges; a magasabb profil magasabb hangot eredményez, a laposabb tányérok mélyebb hangúak.
Típusai
szerkesztésA nagyzenekari „összeütős” cintányér
szerkesztésA nagyzenekari cintányért elsősorban hangsúlyozásra használják, az őrület, a harag vagy akár a szenvedély kifejezésére. A cintányért üthetik dobverővel, puha verővel, vagy használhatják összeütős cintányérként. Az összeütős cintányért párban használják. Mindkét cintányérhoz egy bőrszíj csatlakozik, melyeknél fogva az ütős összeütheti a tányérokat. Ezért nevezik ezt a fajtát „összeütős” cintányérnak. Ennek ellenére többféle játékmód is ismeretes; a cintányérok összedörzsölésével, hirtelen összeütésével, egymáson való végighúzásával, a hang tompításával rengeteg hanghatás elérhető. A katonazenekarok szintén használják az összeütős cintányért, a cintányéros általában a nagydobbal azonos szólamot játszik. Így a nagyon magas és a nagyon mély hang együttese hatásosan adja meg a zene ritmusát vagy jelöli ki a hangsúlyokat (mondjuk klasszikus darabokban, operákban).
Az összeütős cintányérból alakult ki a modern lábcin, amely ugyanúgy két összefordított tányért tartalmaz egy pedállal mozgatott állványon, így a modern dobos a nagydobon és a lábcinen a lábával játszik. A lábcin tányérjai azonban általában kisebbek, vastagabbak, és elsősorban nem hangsúlyozásra, hanem kíséretre használják őket.
Az állványos cintányér
szerkesztésA cintányér másik fontos alkalmazási területe az állványon való felfüggesztés. Ez történhet valódi „lógatással”, azaz zsinóron vagy szíjon való felfüggesztéssel, hogy a cintányér szabadon rezeghessen – ez a felfüggesztés gyakori szimfonikus zenekaroknál és az 1900-as évek klasszikus jazz-zenekaraiban – illetve állványon való rögzítéssel. A cintányérállvány egy fémkoronggal és az azon található puha anyaggal rögzíti a cintányért egy műanyaggal borított fémrúdon, melynek végét általában puha anyag és egy csavar zárja le, viszonylag szabad mozgást biztosítva, de lehetővé téve a vízszintestől eltérő irányú felfüggesztést is.
Az állványos cintányéron rendes dobverővel vagy puha ütővel is lehet játszani. Erős ütésnél fényes, jól elkülönülő, halk játéknál hátborzongató, ijesztő hangja van. A cintányér hangja folyamatos ütésekkel (tremolo) az alig hallhatótól az egészen hangosig fokozható.
A modern zenekarok kétféle tányért használnak: dobos szóhasználattal „játszó” és „beütő” cintányérokat. A játszó cinek a kíséretben a lábcinnel együtt használatosak, a dobos ütheti őket a kúpon vagy a perem közelében is, míg a beütő cineket hangsúlyozásra használják. A beütők általában 12-16 hüvelykesek, a játszó cinek lehetnek 16-18 hüvelykesek is. Léteznek „crash-ride” cintányérok is, ezeket mindkét funkcióban lehet használni.
Léteznek speciális, „effekt”-cintányérok is, ilyen a suhogó hangú, visszahajlított peremű „kínai” cintányér vagy a kifúrt és szegecsekkel megtűzdelt „szegecselt” cintányér, amelynek igen hosszú, száraz hangú, zizegő lecsengése van. A kis átmérőjű (8-10 hüvelykes) „splash”-cintányérok magas hangjukkal általában a lágyabb zenék színezőelemei. A megrepedt szélű cintányér fúrással, reszeléssel javítható. Az eldeformált, elgörbült tányérokat gumikalapáccsal lehet alakítani.
Gyártása
szerkesztésGyártásuk történhet kézzel vagy géppel, számos cintányérgyártási eljárás ismert. Az eredeti manufakturális gyártási folyamat a forró fémpogácsából kézi kalapálással állítja elő a cintányért, hideg- és melegkalapálással, majd esztergálással, általában meghagyva a cintányér eredeti, nyers, fémes felületét. Újabb eljárás a forgóöntés, melynek során a forró fém a centrifugális erőnek köszönhetően tölti ki az öntőformát, illetve a fémlemezből való cintányérkészítés, amely préseléssel állítja elő a megfelelő formát. A gyártás folyamán a kézi és a gépi kalapálás, az esztergálás módjai (alsó és felső felület esztergálása, a kés vastagsága) és a végső polírozás (vagy adott esetben más felületkezelés) módja különbözteti meg a cintányérokat.
Története
szerkesztésA cintányér elődei egyrészt ázsiai kultikus hangszerek, másrészt az antik kümbala lehettek. Középkori ábrázolásokon két – a mainál kisebb méretű – típusát lehet megkülönböztetni, az egyik párosával villás nyélre erősített, bizonyára rázással megszólaltatott változat, a másik a ma ismert módon kézbe fogott, párosával összeütött hangszer.
A cintányér középkorban ismert változatai később feledésbe merültek, majd a török háborúk kapcsán terelődött a hangszerre újra a figyelem. A 18. század során Európában egyre jobban ismertté vált a török katonazene, amelynek jellemző hangszerei a kettős nádnyelves zurna, a nagy hengeres dobok és a párosával összeütött cintányérok. Ezt a janicsárzenét vették át európai zenekarok először Lengyelországban, később I. Frigyes Ágost szász választófejedelem („Erős Ágost”) udvarában, majd 1741 után Ausztriában is. A zurna szerepét magas fuvola vette át, de a nagydob és a cintányér maradt, és a triangulummal együtt egyre több szerepet kapott szimfonikus zenekarokban, operazenekarokban. A napóleoni háborúk után a cintányér – a nagydobbal – a fúvószenekarokba, fanfár-együttesekbe is bekerült.
A cintányér az európai műzenében kezdetben operákban tűnt fel, elsőként Gluck alkalmazta a La rencontre imprévue (1764) című művében, de később a koncerttermekben is, Mozart, Haydn és Beethoven zenéjében is szerephez jutott. A két cintányér összeütése helyett Wagner kezdett egyetlen felfüggesztett cintányért használni, amelyet különböző keménységű verőkkel ütöttek meg, különböző hangszíneket produkálva. Az antik cintányérszerű hangszerek kései utódja, az antik tányér vagy crotales a szimfonikus zenekarban először Debussynél jelent meg az Egy faun délutánja (1895) című műben.
Források
szerkesztés- Brockhaus Riemann zenei lexikon I. (A–F). Szerk. Carl Dahlhaus, Hans Heinrich Eggebrecht. Budapest: Zeneműkiadó. 1983. ISBN 963-330-474-1 – cintányér
- Van der Meer, John Henry. Hangszerek az ókortól napjainkig. Zeneműkiadó (1988). ISBN 963 330 670 1
- Kotóński, Włodzimierz. A modern zenekar ütőhangszerei. Zeneműkiadó (1979). ISBN 963 330 292 7