Villers-cotterêts-i rendelet
A villers-cotterêts-i rendelet (franciául ordonnance de Villers-Cotterêts, néha édit de Villers-Cotterêts,[1] francia kiejtés: kb. viler-kotre) a pikárdiai Villers-Cotterêts-ben 1539. augusztus 10. és 19. között[2] I. Ferenc francia király által kiadott jogi aktus, pontos címmel Ordonnan du Roy sur le faict de Justice („Az igazságszolgáltatásról szóló királyi rendelet”). A régi neve Guillemine vagy Guillelmine („guillaume-i”), mert Guillaume Poyet kancellár készítette elő.[3] A párizsi felsőbíróság (parlement) 1539. szeptember 6-án vette nyilvántartásba (enregistrement), vagyis nem emelt kifogást, így ettől a dátumtól lehetett rá hivatkozni a bíróság előtt.[4]
Főleg arról híres, hogy a francia nyelv elsődlegességét és kizárólagosságát alapozta meg Franciaországban a hivatalos iratokban, ilyen értelemben ez a legrégebbi ma is érvényes francia jogi szöveg.
A francia nyelv hivatalossá tétele
szerkesztés
A 110. cikk kihangsúlyozza a közérthetőség fontosságát, a 111. cikk pedig úgy rendelkezik, hogy ennek érdekében az igazságszolgáltatás és a közigazgatás iratait „francia anyanyelven és nem másképp” kell megszövegezni (en langaige maternel francoys et non autrement). Így lett a latin helyett a francia nyelv a jog és az adminisztráció hivatalos nyelve.
Elzászban, miután bekebelezte Franciaország, nem érvényesült ez a rendelkezés a vesztfáliai és nijmegeni békeszerződések értelmében, hanem az egyházi anyakönyveket továbbra is latinul vezették a katolikusok és németül a lutheránusok a francia forradalomig.[5]
Eltérő értelmezései
szerkesztésA rendelet korában – és utána is még évszázadokon keresztül[6] – a Párizs környéki Île-de-France tartományon kívül csak a felső rétegek (nemesek, egyházi személyek) és a kereskedők beszéltek franciául, miközben a nép főleg az újlatin galloromán nyelvek (északon langue d'oïl, délen langue d'oc) és más nem újlatin nyelvek (breton, baszk) különböző nyelvjárásait használta (patois). Ezért úgy is értelmezhető a „francia anyanyelv” (langaige maternel francoys) kifejezés a rendeletben, hogy eredetileg más franciaországi anyanyelvet is jelenthetett, ahogy előzőleg más királyi rendeletek is a helyi anyanyelvekkel helyettesítették a latint a jogi iratokban:
.svg)
.svg)
- 1490-ben VIII. Károly alatt a Moulins-i rendelet 101. cikke szerint Languedocban „anyanyelven vagy francia nyelven” kell vezetni a kihallgatási jegyzőkönyvet,
- 1510-ben XII. Lajos olyan rendeletet adott ki, amely szerint írott jogú vidéken (Dél-Franciaországban) „népi és helyi nyelven” kell vezetni a bírósági tárgyalás jegyzőkönyvét,
- 1535-ben maga I. Ferenc a burgundi Is-sur-Tille-ben kiadott rendeletével kiterjesztette Provence-ra az 1510-es rendeletet.[7]
Ebben a szellemben döntötte el később, 1790-ben, a francia forradalom idején a Nemzetgyűlés, hogy helyi nyelvre fordíttatják a törvényeket, bár 1792 után abbamaradt ez a költséges kezdeményezés.[8]
Ennek ellenére, még ha eleinte esetleg szándékosan is volt kétértelmű a „francia anyanyelv” kifejezés,[9] a törvény alkalmazói a későbbiekben ezt már valóban csak a francia nyelvre értették,[10] s ezzel folytatódott a régóta létező nyelvi központosítási folyamat:
- 1330-ban VI. Fülöp kancelláriája a francia nyelvet választotta,
- V. Károly alatt (1364–1380) már francia nyelvű az iratok nagy része,
- miután 1444-ben állandósult a toulouse-i felsőbíróság (parlement), ott már nem okcitán, hanem francia nyelven vezették a tárgyalás jegyzőkönyvét.[11]
Később, a francia forradalom idején az eredeti nyelvi egyenlőség után a Konvent végül szintén úgy döntött a II. év thermidor 2-i rendelettel (1794. július 20.), hogy hivatalos iratban csak a francia nyelv használható.[8]
Mai érvényessége
szerkesztésA mai Franciaországban a rendeletnek az az értelmezése található a jogban, amely szerint az egyetlen hivatalos nyelv a francia. Így 1992-ben az angol nyelv uniós használatától tartva a maastrichti szerződés ratifikálásához szükséges alkotmánymódosítás alkalmából bekerült a francia alkotmány 2. cikk elejébe, hogy „A [Francia] Köztársaság nyelve a francia nyelv”.[12] Ez megakadályozza többek között a regionális vagy kisebbségi nyelvek európai kartájának ratifikálását, mivel a francia alkotmánybíróság (Conseil constitutionnel) döntése értelmében ellentétes az alkotmány új 2. cikkével, hogy ez a karta „nemcsak a magánéletben, hanem a közéletben is a franciától eltérő nyelv használatára való jog elismerésére irányul”.[13]
A rendelet még a francia semmítőszék (Cour de cassation) ítélkezési gyakorlatába is bekerült, miután az 2011-ben elfogadta azt a bírói indoklást, hogy „az 1539. augusztus 25-i[2] villers-cotterêts-i rendelet megalapozza a francia nyelvnek a francia bíróságok előtti elsődlegességét és kizárólagosságát”.[14]
Egyéb rendelkezések
szerkesztésA rendeletnek más rendelkezései is emlékezetesek:
- az 51. cikk kötelezővé teszi az egyházi anyakönyvezést: „jegyzék lesz bizonyítékképpen a keresztelésekről, amely a születés idejét tartalmazza”,[15]
- a 168. cikk említi először a francia jogban a jogos védelmet: „semmi kegyelmet vagy büntetéselengedést ne adjanak, kivéve igazságosat, vagyis annak a gyilkosnak, aki saját személyének megmentése és megvédése érdekében kényszerült gyilkolni”.[16]
Jegyzetek
szerkesztés- ↑ Helytelen az édit elnevezés, mivel a 17. századig az ilyen általános érvényű királyi rendeletnek ordonnance volt a neve, édit pedig egy bizonyos területre vagy személycsoportra érvényes királyi rendeletet jelentett: ld. a Larousse szótárban (franciául).
- ↑ a b c Lábjegyzet a Herodote.net történelmi portálon Archiválva 2013. augusztus 28-i dátummal a Wayback Machine-ben (franciául). A néha idézett 25-i dátum hibás olvasat: a szöveg legvégén a vingt cinquiesme „25.” nem a hónap napja, hanem a király uralkodásának éve.
- ↑ Sylvain Bertoldi (1989. december). „Guillaume Poyet, auteur de l'ordonnance de Villers-Cotterêts” (francia nyelven). Vivre à Angers, Kiadó: Angers város.[halott link] [„a villers-cotterêts-i rendelet szerzője”]
- ↑ Máig is érvényes szöveg a Légifrance hivatalos weboldalon (franciául) (hibás dátummal a címben[2])
- ↑ Recherches en Alsace (francia nyelven). GénéaFrance [„Családfakutatás Elzászban”]
- ↑ A francia nyelv nagymérvű elterjedése a napóleoni háborúk során vette kezdetét, s az első világháború idején zárult le.
- ↑ Sylvain Soleil, Langue(s) et Constitution(s) konferencia, Rennes, 2000. december 7-8.: L'ordonnance de Villers-Cotterêts, cadre juridique de la politique linguistique des rois de France ? Archiválva 2014. május 20-i dátummal a Wayback Machine-ben [„A villers-cotterêts-i rendelet mint jogi kerete a francia királyok nyelvi politikájának?”], 2-3. o. (franciául)
- ↑ a b Jacques Leclerc: La Révolution française – La guerre aux «patois» sous la Révolution (1789-1799) (francia nyelven). Histoire de la langue française, 2007
- ↑ Jacques Leclerc: La Renaissance – Le français comme langue officielle? (francia nyelven). Histoire de la langue française, 2007. [2013. augusztus 4-i dátummal az eredetiből archiválva]. (Hozzáférés: 2013. augusztus 26.)
- ↑ Gilles Boulard (1999). „L'ordonnance de Villers-Cotterêts” (francia nyelven). Revue historique, Paris 123 (1), 72. o, Kiadó: Presses universitaires de France. ISSN 00353264.
- ↑ Blanc, Agnès. La langue du roi est le français (francia nyelven). L'Harmattan, 215., 225., 231. o. (2010) [„A király nyelve a francia nyelv”]
- ↑ „La langue de la République est le français.” Ld.: Jacques Leclerc: Loi constitutionnelle n° 92-554 du 25 juin 1992 (francia nyelven). L'aménagement linguistique dans le monde
- ↑ Conseil constitutionnel, Décision n° 99-412 DC du 15 juin 1999 (franciául), 11. pont: „tendent à reconnaître un droit à pratiquer une langue autre que le français non seulement dans la "vie privée" mais également dans la "vie publique"”
- ↑ Cour de cassation, Com. 13 décembre 2011, 10-26389 (franciául): „l'ordonnance de Villers-Cotterêts du 25 août 1539 fonde la primauté et l'exclusivité de la langue française devant les juridictions nationales”
- ↑ „sera faict registre en forme de preuve des baptesmes qui contiendront le temps et l'heure de la nativite”
- ↑ „ne bailler aucunes grâces ou rémissions, fors celles de justice ; c’est à sçavoir aux homicidaires, qui auraient esté contraints faire des homicides pour le salut et défense de leurs personnes”
További információk
szerkesztés
- (franciául) Teljes szöveg a Francia nemzetgyűlés weboldalán
- (franciául) A francia nyelv használatáról szóló 1994. évi, ún. Toubon-törvény szövege, ami a legelején idézi az alkotmányba 1992-ben bekerült „a Köztársaság nyelve” kifejezést