Mozikban az Oscar-díjas Paolo Sorrentino várva várt, olasz-francia koprodukcióban készült filmje, a Parthenopé - Nápoly szépe, a Sorretinókban járatos néző pedig minden bizonnyal tökéletesen tisztában van azzal, hogy mire számíthat: meg nem értett, érzékeny humánértelmiségiek és/vagy felső(közép)osztálybeliek olasz virtussal sóhajfilozofálnak az azúrkék sós riviérán. Hullámzó szerkezet, kimerevített pillanatok, amore e morte. Hiszen, ahogy a mellékelt ábra is mutatja (Oscar-díj), ez a forma eddig bejött.
A néző elvárásaiban ezúttal sem csalódhat. In medias res, Vénusz módjára, a tenger habjaiból előbukkan a nagybetűs NŐ, íme, Nápoly megszemélyesítője, megszületett Parthenopé, akit nem mellesleg éppen úgy hívnak, mint a görög mitológiában, Akhelóosz folyamisten lányát, a szirént, aki az igéző énekével megbabonázott hajósokat zátonyra futtatta. Mivel Odüsszeusz az istenek tanácsára befogta a fülét, ezért rá nem hatott a csábító dala, aminek következtében a nimfa öngyilkos lett. Mivel Parthenopé tetemét Nápoly környékén vetette partra a víz, ezért a város róla kapta ókori elnevezését. Ahogy a mitológiai alak, úgy a filmbéli nő is a vágy titokzatos tárgya Nápoly szimbólumaként. A film foggal-körömmel ragaszkodik ahhoz, hogy tudtunkra adja: ez a nő nem akármilyen, ő bizony gyönyörű, benne aztán van valami (különleges)! A Parthenopét játszó színésznő (Celeste Dalla Porta) kétségkívül rendkívül szép, de kérdés, hogy ebből mi következik, és hogy a szépség misztikuma el tud-e vinni cirka két és fél órát? A válasz az, hogy mikor-hogy.
