Pogromok
A pogrom orosz eredetű szó, melynek jelentése „pusztítás, erőszakos rombolás”. Történelmi fogalomként olyan erőszakos támadásokra utal, amelyeket a nem zsidó lakosság követett el az Orosz Birodalom területén és más országokban élő zsidók ellen. Az első pogromnak nevezett atrocitás az 1821-es odesszai zsidóellenes zavargás volt. A „pogrom” mint leíró fogalom akkor vált bevetté, amikor 1881 és 1884 között II. Sándor cár meggyilkolását követően kiterjedt zsidóellenes zavargások söpörtek végig Ukrajna és Dél-Oroszország területén. A cári Oroszországhoz hasonlóan a holokauszt idején Németországban és Kelet-Európában a zsidókkal szembeni gazdasági, társadalmi és politikai ellenérzések felerősítették hagyományos, vallási alapú antiszemitizmust. Ez szolgált a pogromok ürügyéül.
A pogromok elkövetői helyileg szerveződtek, esetenként a kormány és a rendőrség biztatására. Zsidó áldozataikat megerőszakolták, meggyilkolták és kifosztották házaikat. Az 1917-es bolsevik forradalmat követő polgárháború során ukrán nacionalisták, lengyel tisztviselők és a Vörös Hadsereg katonái pogromszerű erőszakos tevékenységekben vettek részt Nyugat-Fehéroroszországban (Belarusz) és Lengyelország Galícia tartományában (ma Nyugat-Ukrajna), amelyek során több tízezer zsidót öltek meg 1918 és 1920 között.
Amikor a nácik 1933-ban magukhoz ragadták a hatalmat Németországban, Adolf Hitler nyilvánosan elítélte a „zavargásokat” és az erőszakos cselekedeteket. A gyakorlatban azonban a zsidók elleni utcai erőszakot nem csupán megtűrték, hanem bizonyos időszakokban ösztönözték is, mivel a vezetők úgy számoltak, hogy az erőszak „felkészíti” a német társadalmat a látszólag a „rend helyreállítására” bevezetett kegyetlen, antiszemita jogi és közigazgatási intézkedésekre. Az 1938. november 9-10-én bekövetkezett, kristályéjszaka néven elhíresült utcai zavargássorozat például egy szórványosabban előforduló, zsidókkal szemben elkövetett utcai erőszakkal teli hosszabb időszak betetőzése volt. Az erőszakos utcai cselekmények a bécsi zavargásokkal kezdődtek, miután márciusban Ausztriát Németországhoz csatolták (Anschluss). A kristályéjszakát számos új zsidóellenes törvény követte 1938 és 1939 őszén és telén. A náci rezsim első két hónapja szintén egy utcai erőszakkal teli időszak volt, amelynek tetőpontjaként 1933. április 7-én kiadtak egy törvényt a zsidók és a kommunisták közszolgálatból való kizárására. A nürnbergi faji törvények 1935. szeptemberi bejelentése előtti nyáron több német városban is rendszeresen követtek el erőszakot a zsidók ellen. Az ilyen utcai zavargások során zsinagógákat gyújtottak fel, zsidó tulajdonban lévő házakat és vállalkozásokat semmisítettek meg, és fizikailag bántalmazták a zsidókat. A kristályéjszaka messze a legnagyobb, legpusztítóbb és legegyértelműbben összehangolt „pogrom” volt.
A II. világháború során az Einsatzgruppen nevű mozgó kivégzőegységek parancsot kaptak Reinhard Heydrich biztonsági rendőrfőnöktől, hogy hunyjanak szemet az újonnan elfoglalt szovjet területeken a helyi lakosság által elkövetett pogromok fölött, sőt ösztönözzék azokat. A többek közt Bialystokban, Kovnóban, Lembergben (Lviv) és Rigában végrehajtott, többé-kevésbé spontán pogromok kiegészítették a németek politikáját, amely teljes zsidó közösségek szisztematikus kiirtására irányult a Szovjetunióban. 1941. június 29-én, amikor a náci Németország és tengelyhatalmi szövetségese, Románia megtámadta a Szovjetuniót, az időnként német katonák által is támogatott román tisztek és katonai egységek legalább 8000 zsidót öltek meg a Moldva tartomány legnagyobb városában, Jászvásáron (Iasi) végrehajtott pogrom során. 1941. július 10-én pedig a Lengyelország byalistoki tartományában található, először a szovjetek, majd a németek által megszállt Jedwabne városka lengyel lakói vettek részt több száz zsidó szomszédjuk meggyilkolásában. Bár a „pogromért” felelős felbujtók kilétére nem sikerült teljesen fényt deríteni, a kutatók legalább a német rendőrség jelenlétét dokumentálták a városban az öldöklések idején.
1941 nyarának végére az egyre gyakoribb korrupció, fosztogatás, a régi sérelmek kiegyenlítése, a fontos gazdasági erőforrások megsemmisülése, valamint a korábbi kommunisták beszivárgása a „pogromokat” elkövető csoportokba arra késztette a németeket, hogy felhagyjanak a keleti fronton folytatott gyakorlatokkal. A német SS- és rendőri egységek tisztogatást végeztek a sietve toborzott kiegészítő rendőri alakulatokon belül, és a Szovjetunió megszállt területein megkezdték a teljes zsidó közösségek szisztematikus és irányított lemészárlását.
Bár a németek megsemmisítő eljárásként nem alkalmazták tovább a pogromokat, azok a II. világháború végeztével sem szűntek meg. A lengyelországi Kielcében 1946. július 4-én helyi lakosok támadtak a túlélő és visszatérő zsidókra, miután az a hamis híresztelés terjedt el, hogy rituális gyilkosság céljából elraboltak egy keresztény gyermeket. A csőcselék legalább 42 embert megölt, és mintegy további 50-et megsebesített.
A kielcei pogrom volt az egyik tényező, amelynek hatására a holokausztot túlélő zsidók több százezres tömegei kezdtek nyugat felé vándorolni. Ez a Brihah néven ismert mozgalom vezette a lengyel és a más kelet-európai országokból származó zsidókat az Olaszországban és a megszállt Németország és Ausztria nyugati övezeteiben található menekülttáborokba. Az erőszakos pogromoktól való félelem volt az egyik ok, ami miatt a zsidók nagy többsége el akarta hagyni a háború utáni Európát.