Orlando – aki azt kérte, csak ezt az egy nevét használjuk, mert ha a teljeset akarnánk leírni, az olvasónak esetleg elzsibbadna az ujja, mire a végéig görgetne – közel tíz éve érkezett Magyarországra Mexikóból. Miután rátalált magyar férjére, egy ideig próbálkoztak karibi klímán megteremteni a közös életüket, a mexikói fiú azonban szinte menekült vissza a VIII. kerület szívébe. Nemrég úgy döntött, humorista karrierbe kezd, standup estjei mellett rövid videókat gyárt, főként az Instagramra, ahol épp hogy megünnepelte a 11 ezres követőtábor elérését, már bőven túllépte a 15 ezret is.
Éles váltások
Orlando 2014-ben, egy kis nyugat-európai kitérő után érkezett Magyarországra. Rögtön a mélyvízbe csobbant, ahonnan azóta sem tud és egyelőre nem is szeretne kimászni, pedig megpróbálta.
Mexikóban pénzügyi menedzsmentet tanult bank és biztosítás specializációval. A diploma megszerzéséhez gyakornokoskodnia kellett valahol, ő pedig úgy gondolta, miért ne látna akkor már egyúttal világot is. Több helyre is beadta a jelentkezését, végül Budapestre vette fel egy cég. A kezdeti időszakban egy barátjánál húzta meg magát.
„Eltöltöttem egy kis időt Svájcban és Hollandiában. Azt gondoltam, hogy akkor megismertem Európát, biztos mindenütt ilyen gazdag és szép. Ehhez képest érkeztem meg a nyolcadik kerület egyik leglepattantabb utcájába. Ma már nem olyan vészes, de tíz évvel ezelőtt még elég kétes környéknek számított.”
Szinte otthon éreztem magam, néha Mexikóváros még biztonságosabbnak is tűnt a nyolcadik kerület néhány részénél. Pedig otthon volt olyan időszak, hogyha az ember elment bulizni, hozzátartozott az estéhez, hogy mindenkinek hasra kellett vágnia magát, mert lövések dördültek a közelben. Volt is egy ilyen ivós játék: aki nem tudott úgy lehasalni, hogy egy cseppet se löttyintsen ki a kezében tartott italból, annak innia kellett egy felest.
Orlando azt mondja, ahogy Józsefváros, úgy Mexikóváros, sőt, egész Mexikó is az előnyére változott az elmúlt tíz évben, de ezzel együtt sem vágyik haza. Pontosabban vissza, mert otthon Budapesten érzi magát.
„Mexikóban születtem, ott él a családom, vannak ott barátaim, de nem érzem magam otthon. Amikor tizenhárom éves voltam, három évre Buenos Airesbe költöztünk. Napra pontosan tudtam, meddig leszünk ott, így nem igazán tudtam kötődni senkihez és semmihez. Átutazó voltam előre meghatározott szavatossági idővel. Aztán, amikor tizenhat éves koromban visszaköltöztünk Mexikóba, már ott is idegen voltam. Ezért is gondoltam, amikor az egyetem végén gyakornoki helyet kerestem, hogy miért ne legyek idegen egy olyan helyen, amit még nem ismerek?”
Pálinka pepitában
Buenos Airesben Orlando megtanulta, hogyha meg akar ismerni egy idegen kultúrát, el kell merülnie benne. Tudta, hogy Budapesten nem szabad csak latinókkal, mexikóiakkal barátkoznia, kifejezetten magyarok társaságát kereste. Szinte küldetésének tekintette, hogy tőlük – tőlünk tanuljon meg minél többet kultúránkról, történelmünkről, mentalitásunkról. Hamar komoly leckéket kapott.
„A második estémen egy barátnőmmel elmentünk egy szabadtéri szórakozóhelyre, ahol valamilyen punk koncert volt. Életemben nem láttam még punkokat a nagy bakancsaikban, meg taréjba állított hajjal, úgyhogy kicsit meg voltam ijedve. Nyilván pont hozzánk jöttek oda, hogy cigit kérjenek. Oda akartam nekik adni az összes cigimet, hogy vigyék, csak ne öljenek meg, de kiderült, hogy valójában kedves, barátságos srácok, rögtön a kezembe is nyomtak egy kóláspalackot, amiben áttetsző, vízszerű folyadék lötyögött, és mutatták, hogy húzzam meg. Nagyon nem akartam, de nem mertem nemet mondani. Meghatározó élmény volt.”
Bár Orlando a pálinkáért azóta sem rajong, a magyar borokért annál inkább. Leggyakrabban fröccs formájában fogyasztja, amit az emberiség történetének egyik legfontosabb találmányaként tart számon.
Komolyan mondom! Egyszerre berúgni és hidratálni: lehet ennél bármi csodálatosabb?
