Emmanuel Joseph Sieyès

Emmanuel Joseph Sieyès
Jacques-Louis David festménye (1817)
Született	1748. május 3. Fréjus
Elhunyt	1836. június 20. (88 évesen) Párizs
Állampolgársága	francia
Foglalkozása	politikus diplomata szociológus író politikaelmélet szakértője szakíró római katolikus pap
Iskolái	Párizsi Egyetem Saint-Sulpice Seminary
Sírhelye	Père-Lachaise temető (30) Grave of Sieyès
Emmanuel Joseph Sieyès aláírása
A Wikimédia Commons tartalmaz Emmanuel Joseph Sieyès témájú médiaállományokat.
Sablon • Wikidata • Segítség

Emmanuel Joseph Sieyès abbé (Fréjus, 1748. május 3. – Párizs, 1836. június 20.) Chartres püspöki helynöke. A kiváltságosok elleni „Mi a harmadik rend?” (Qu’est-ce que le Tiers-État?) című röpirat szerzője, az Alkotmányozó Nemzetgyűlés, majd a Nemzeti Konvent, végül a Francia direktórium alatt az ötszázak tanácsának tagja, majd direktor, 1799-ben ideiglenes konzul, majd a szenátus elnöke. Furet szerint ő a francia forradalom legmélyebb politikai gondolkodója.

Ifjúsága

Sieyès Fréjus-ben született, egy helyi adószedő, Honoré Sieyès ötödik gyermekeként. A párizsi Saint Sulpice szemináriumába járt, teológiát a Sorbonne-on tanult, ahol megismerkedett a Felvilágosodás főbb gondolkodói tanaival. 1772-ben szentelték pappá, 1774-ben teológiai licenciátust szerzett. Befolyásos barátai révén Bretagne-ban kapott kanonoki állást, majd 1775-ben Jean-Baptiste Joseph de Lubersack, a bretagne-i Tréguier püspöke mellett lett titkár. 1780-ban a püspököt Chartres-ba helyezték, ahová Sieyès is követte. Bár maga is egyre jobb pozíciókba jutott először kanonok, végül már nagyvikárius (a püspököt helyettese) lett, mégis elkeserítette, hogy a nemesi származású papok könnyedén emelkedtek a ranglétrán, az egyházi tanítás babonaságai pedig kiábrándították a vallásból.

„Mi a harmadik rend?”

1. Mi a harmadik rend? – MINDEN.

2. Mi volt idáig a politikai rendben? – SEMMI.

3. Mit kíván? – HOGY LEGYEN VALAMI.

– A nagy francia forradalom dokumentumai, 36. old.

A francia társadalom rendi társadalom volt: az eltérő rendek eltérő jogokkal és kötelezettségekkel rendelkeztek. Az abszolút monarchia ezt a rendi berendezkedést konzerválta, a XVIII. század végén azonban a kormányzati impotencia, a rossz termés, a költséges és sokszor vesztes háborúk kiélezték a társadalmi ellentéteket és államcsőd is fenyegetett. Az 1789-es rendi gyűlés előtt a francia társadalom lelkiállapotának hű tükrözői a különböző panaszfüzetek (cahiers de doleance), illetve a röpiratok voltak, melyek tükrözték a kormányzati tehetetlenséggel szembeni elégedetlenséget. Az egyik leghíresebb röpirat a Sieyès által megfogalmazott volt. Sieyès a rendi társadalom felszámolását tűzte ki célul – a rendek helyett egy új fogalmat, a nemzetet állította előtérbe. A „Mi a harmadik rend?” a nemzet mibenlétéről, a nemzetnek és a rendiségnek egymáshoz való viszonyáról, valamint a társadalmi szerződésről értekezik.

Sieyès véleménye szerint a rendi berendezkedésnek vége – csak az a kormányzat törvényes és eredményes, mely engedelmeskedik a nemzet akaratát tükröző alkotmánynak. Nemzet szerinte olyan emberi közösség, olyan „Társak testülete, akik közös törvények szerint élnek, azonos törvényhozás által képviselve”.

A fiziokraták társadalomképéből indulva, úgy véli, hogy az emberi közösséget, így a nemzetet is a munka hozza létre, a közfeladatok ellátása pedig a munka egyik sajátos változata. A papi rend nem létezhet önálló rendként, mivel egyszerűen csak egy sajátos foglalkozás – emiatt a Harmadik Rend része. Polgári és politikai előjogai, semmittevése miatt azonban a Második Rend, azaz a nemesség elkülönül a nemzettől: mintegy államot alkot az államban, csak a tiszteletbeli állásokat tölti be, ráadásul úgy, hogy a tisztséget betöltők rokonait, akik egyáltalán nem töltenek be közfunkciót szintén jutalmazza a fennálló rend különböző kiváltságokkal. A nemesség egy kaszt, amely birtokolja a közfeladatok négy csoportjának, a Papság, a Talár, a Kard és a Kormányzat legjobb funkcióit. A Harmadik Rend emiatt semmi, bár szeretné, és meg is van a képessége, hogy minden lehessen. Erre a legfőbb eszköze az lenne, ha megkapná a lehetőséget, hogy ugyanannyi képviselőt küldhessen, mint a többi két rend együtt a rendi gyűlésbe, ahol a képviselők fejenként és nem rendenként szavazhatnának. A harmadik rend képviselőinek joguk van alkotmányt elfogadni, hogy orvosolják a társadalmi berendezkedés igazságtalanságait.

Az újkori szerződéselméletek visszatérő kérdése volt, hogy a társadalmi szerződéssel jön-e létre a politikai közösség, vagy nem. Hobbes szerint a hatalomátruházás aktusa, azaz a szerződés megkötése hozza létre a közösséget, tehát amint a társadalmi szerződést felbontják, úgy a közösség visszahull a természeti állapotba, ahol mindenki mindenkinek farkasa. Locke szerint azonban két szerződés van, az elsőben a politikai közösség létrehozza saját magát, majd ez a közösség egy újabb aktussal átruházza a hatalmat az államra. Emiatt a második szerződés, azaz az alkotmány visszavonása, -módosítása nem jár együtt a természeti állapotba való visszahullással, ami nála különben sem az állandó harc.

Sieyès Locke-ot követi, mikor kijelenti, hogy egyetlen nemzet sincs kötve a történelem folyamán kialakult berendezkedéshez, nincs semmi olyan hatalom, amely a korlátozhatja a nemzet szuverenitását. A nemzet ezért – mivel nem tud mindenki összegyűlni egy helyre – képviselőket választhat, akik létrehozhatják a nemzet új alkotmányát. A képviselők csak a nemzet akaratát képviselhetik, emiatt tilos számukra, hogy a nemzet akaratát tükröző alkotmányt létrehozó alkotmányozó nemzetgyűlés végeztével újból megválasszák őket képviselőnek a törvényhozó nemzetgyűlésbe.

Hahner Péter értékelése szerint:

A kiváltságok rendszerének előnyeiből valójában csaknem valamennyi francia részesült (ha nem is egyenlő arányban), akinek volt állandó lakhelye és munkahelye. Sieyès azonban megfogalmazta azt a hamis, de a politikai harcokban jól felhasználható tételt, hogy a kiváltságokat egyetlen szűk, a társadalomnak semmiféle hasznot sem hajtó réteg bitorolja, amely könnyűszerrel leválasztható a nemzetről. Híres röpirata nemcsak nagy hatású támadás volt a kiváltságok ellen, hanem egyben az egy és oszthatatlan nemzeti szuverenitás elvének a kifejtése is, amellyel a későbbiekben megnyitották az utat a hatalom koncentrálása és társadalmi ellenőrzésének felszámolása előtt”

– A nagy francia forradalom dokumentumai, 36. old.

Politikai pályafutása

Az Alkotmányozó Nemzetgyűlés tagjaként

Sieyès központi szerepet játszott annak az 1789. június 17-én elfogadott határozatnak a megfogalmazásában, mely kimondta, hogy a Harmadik Rend képviselőit a francia lakosság mintegy 96%-a választotta meg közvetlen szavazással – szemben az első két rend által delegált tagokkal – emiatt ők fejezik ki egyedül a nemzet akaratát. A határozat értelmében a gyűlés emiatt jogosult lett arra, hogy felvegye a Nemzetgyűlés nevet. Ezt a nevet július 9-én Alkotmányozó Nemzetgyűlésre változtatták. Az Alkotmányozó Nemzetgyűlés az ő érveit felhasználva vetette el a kétkamarás nemzetgyűlést és a végleges királyi vétójogot.

Sieyès Idézte a király megnyitó beszédét, ahol a király kifejezte azon óhaját, hogy egy legyen a nemzettel – Sieyès szerint emiatt nem lehet elválasztani a nemzettől, mert ezzel felségsértést követnének el. A királynak nem lehet szava a törvények meghozatalában a törvényhozáson kívül, mivel erre a nemzet választott képviselői jogosultak csak. Az emberi és polgári jogok nyilatkozata, melyet a király is elfogadott egyenlővé tette a polgárokat, emiatt minden polgárnak egy szavazata lehetséges.

A király törvényhozáson belüli helyzetére pedig az a jellemző, hogy ő is szavazhat képviselőre, de – figyelemmel a jogegyenlőségre – neki is csak egy szavazata lehet. Amennyiben kevesebbje lenne, úgy megsértenék a király akaratát, hogy egy akar lenni a nemzettel. Amennyiben viszont több szavazata lenne – azaz az általános képviselőválasztási jogán túl vétójoggal felléphetne a törvényhozásban, akkor ez szembemenne a jogegyenlőség követelményével. Ez viszont ad absurdum a rendi felosztás visszaállításához vezetne, ahol az első két rendbe tartozó szavazatnak sokkal több érteke volt, mint a Harmadik Rendbe tartozónak.

Az Alkotmány elfogadása után – Sieyès intencióinak megfelelően – az Alkotmányozó Nemzetgyűlés tagjai újraválaszthatatlannak nyilvánították magukat. A király szökésével, a pilnitzi nyilatkozattal és a porosz csapatok előrenyomulásával azonban az 1791-es alkotmányt a Törvényhozó Nemzetgyűlés tagjai felbontottnak tekintették (1792. aug. 10. – a királyság bukása), emiatt Sieyès tagja lehetett az 1792-1795 közötti Nemzeti Konventnek.

A Nemzeti Konvent

Túléltem

– Sieyès a jakobinus terrorról (Furet, 59. old.)

A Nemzeti Konvent tagjaként a Mocsarat támogatta, részt vett a girondiak alkotmánytervének kidolgozásában, amelyben egy alkotmánybíróság létrehozását javasolta. Jól érzékelve az erőviszonyok megváltozását, 1793-ban megváltoztatta álláspontját és a király halálára szavazott, azaz régicide, királygyilkos lett. A jakobinus terror alatt nyilvánosan megtagadta hitét.

A Direktórium alatt

„Kardot keresek”

– Sieyès saját törekvéseiről a direktórium alatt (Furet, 59.)

Franciaország – folytatva a XIV. Lajos által megkezdett hódító politikát ún. testvérköztársaságok rendszerét hozta létre határai mentén. Sieyès tagja lett annak a delegációnak, mely 1795-ben megegyezett a legyőzött Hollandiával, létrehozva utóbbiból az első testvérköztársaságot, a Batáviai Köztársaságot. Sieyès aktív szerepet töltött be a Direktórium alkotmányának kidolgozásában, emiatt jakobinus terroristák 1797. április 12-én merényletet kíséreltek meg ellene. 1797 szeptemberében a baloldali direktorok által szervezett ún. fructidori államcsíny idején a hatalmát féltő Ötszázak Tanácsa beválasztotta abba a „közjót” szolgáló bizottságba, melynek feladata volt a hatalomátvétel megakadályozása. Ő nevezte ki Joseph Fouchét rendőrminiszternek. Hogy elhárítsa a Poroszország felől a franciákra irányuló fenyegetést 1798-ban berlini követnek nevezték ki. Sieyès – mint az már a „Mi a Harmadik Rend?” pamfletjéből is kiderül – a tulajdonosi rétegek helyzetének és politikai befolyásának megszilárdítására törekedett. Az ismétlődő baloldali és jobboldali puccskísérletekkel szemben konszolidálni akarta a forradalom alatt elért eredményeket. Egyre inkább egy erős egyszemélyi vezetőben kezdett el gondolkodni, aki védelmet nyújt a szélsőségekkel szemben. Először Joubert tábornoknak ajánlotta föl a hatalmat, majd annak halála után Moreau-nak, végül azonban az egyiptomi és itáliai hadszíntereken diadalmaskodó Napóleon mellett döntött. 1799-ben kulcsszerepe volt abban, hogy Napoléon Bonaparte tábornok megkaparinthatta a hatalmat. Az 1799-es alkotmány értelmében a szenátus elnöke lett, részt vett a konzulátus alkotmányának kidolgozásában. Ő lett a második konzul a háromtagú konzuli testületben, azonban hamarosan háttérbe szorult, mivel nem értett egyet Napóleon további hatalom-koncentráló törekvéseivel.

Élete alkonyán

A császárság alatt nyugállományban volt, de Napóleon – 1815-ös visszatérése után – kinevezte őt a Felsőház elnökévé. 1816-ban Brüsszelbe menekült a Második Restauráció elől. 1830-ban azonban visszatért Párizsba, ahol 1836-ban, 88 évesen halt meg.

Kapcsolódó szócikkek

• A társadalom hármas felosztásáról lásd: Abbo de Fleury
• Feuillantinus klub
• Labdaházi eskü
• Honoré-Gabriel Riquetti de Mirabeau
• Jacques-Louis David
• Louis Philippe Joseph d’Orléans

Felhasznált szakirodalom

• François Furet: A francia forradalom története. (Ford. Pőcz Erzsébet) Budapest, 1999. Osiris Kiadó. ISBN 9633795745
• A nagy francia forradalom dokumentumai (Osiris Kiadó, 1999). Szöveggyűjtemény. Szerk. Hahner Péter. ISBN 963379174X
• Georges Duby (szerk.): Franciaország története I. - A kezdetektől a Bourbon-restaurációig. Budapest, Osiris Kiadó, 2005. ISBN 9789633897560

Online források

• Sieyès: Mi a harmadik rend?