„Szimfónia” változatai közötti eltérés

[nem ellenőrzött változat]

[ellenőrzött változat]

← Régebbi szerkesztés Újabb szerkesztés →

Tartalom törölve Tartalom hozzáadva

Sorban

A lap 2014. november 12., 15:28-kori változata

A magyar szimfónia a görög συμφωνία (kb.: szümfónia) = összhang, egyesség, megállapodás, együtthangzás szóból, az olasz sinfonia, ill. a német Symphonie közvetítésével született.

Ókor

Az ókori görög zenében általában konszonáns hangközt, speciálisan az oktávot jelenti; a rómaiaknál egy hangszernek neve, mellyel oktávákban kísérték az éneket. Hasonló értelmű a Kr. u. 7. század symphoniaci elnevezése, mellyel a pápai énekkar gyermek-énekeseit jelölték; ezek a fiúk a mélyebben éneklő férfiakat a felső oktávában kísérték. Az ókori asszír-babiloni kultúrában a Szimfónia név dudaszerű hangszert (görög források szerint symphoneion) jelentett.

Középkor

Hasonlóképpen hangszernév volt a középkorban is, éspedig hol dudát, hol húros hangszert, tekerőlantot, vielle-t jelölnek ezzel a névvel (chifonie, symfonia).

Reneszánsz

A 14-15. századtól kezdve a symphonia elnevezést többszólamú hangszeres darabok jelölésére kezdik használni. Elvétve ekkor is, később is, még vokális művet is jelöl.

Barokk

A 17. század elején egy ideig megkülönböztetik a szonátát a sinfoniától; előbbi a polifonikusabb szerkezetű, utóbbi a homofonabb, akkordikus-harmonikus szerkezetű hangszeres kompozíciót – és pedig többnyire több hangszerre szóló ünnepélyes bevezetőtételt – jelenti.

Ez a megkülönböztetés mindinkább elmosódik ugyan, de a sinfonia lényegében továbbra is a nem annyira kontrapunktikus, mint inkább harmonikus jellegű, zenekari tutti-ból álló bevezető és közzenéket jelenti (operákban, oratóriumokban, kantátákban); némelykor zenekari intermezzóként (intermedium, ritornello) lép fel, néha rövidebb vagy hosszabb bevezető-szakasz, miközben a szonáta egyre inkább többtételes, önálló hangszeres kompozíciót jelent.

A 17. századi szvit- és partita-irodalom a század közepe óta szintén bevezető tétel gyanánt alkalmazza a sinfonia-t. Mikor Jean-Baptiste Lully kialakítja a francia nyitány formatípusát és az a 18. század első felének szvit-irodalmát meghatározó módon befolyásolja, a francia típustól formailag eltérő (olasz) opera-nyitányt kezdik sinfoniának nevezni. Nagy általánosságban a sinfonia még a 18. század közepéig is az egytételes «entrée»t jelenti, míg a többtételes formákra (nyitányok, opera-szvitek) az ouverture elnevezést alkalmazzák (az 1790-es években, Londonban még Joseph Haydn szimfóniáit is ouverture-öknek nevezték).

1750 táján azonban a sinfonia formája átalakul, s csakhamar mint uralkodó műfaj nyomul az előtérbe. A korábbiakhoz képest mindinkább karakterisztikus, hajlékony, újszerű tematika lép, eleinte még nagy, kétrészes dalformában, melyből azután mind határozottabban kialakul a modern (Haydn-féle) kettőstémájú szonáta-forma. Ez a korszakos átalakulás kétségtelenül az olasz (nápolyi) opera-sinfoniából indult ki, de nem az operanyitány keretei közt, hanem a zenekari muzsika és a kamarazene területén ment végbe. A kezdeményezés dicsőségéért a legkülönbözőbb területek vetélkednek, mint Nápoly és Milánó (elsősorban Giovanni Battista Pergolesi, Giuseppe Sammartini, Johann Christian Bach művei nyomán), a preklasszikus bécsi iskola (Georg Christoph Wagenseil, Monn), néhány észak-német mester (például Carl Heinrich Graun), a mannheimi iskola (Johann Stamitz, Richter), valamint a franciák (párizsi iskola: Michel Corrette, Jean-Marie Leclair, François Joseph Gossec). Az új szimfónia-stílus úttörői közé tartozik Olaszországban Antonio Vivaldi is.

Klasszicizmus

A mannheimi Stamitz stiláris reformjai elhatározó hatással voltak az egész utána következő generációra. Már op. 1-ével (zenekari triók) tudatosan átviszi az újabb szonátaformát – ahogyan azt például Pergolesi a triószonátákban kamaraszerűen alkalmazta – a nagyzenekarra. Az ő és követőinek (Richter, Cannabich) műveiben már vitathatatlanul előttünk áll az első tétel kiforrott szonáta-konstrukciója (2 téma exponálása, tematikus feldolgozás, visszatérés), továbbá a négytételes szerkezet (ebben a sorrendben: Allegro, Andante, Menuetto, Presto).

A szimfonikus zenekar klasszikus tagoltsága: a vonósok csoportos, a fúvós hangszerek páros alkalmazása (2 oboa, 2 fuvola, 2 kürt, 2 trombita, üstdob) szintén a mannheimi mesterek (olasz buffa komponistáktól tanult) praxisa nyomán él tovább Joseph Haydn és Wolfgang Amadeus Mozart szimfonikus életművében.

Az ő nyomukban s az ő szellemükben művelik az új zenekari műfajt Luigi Boccherini, Gossec, Carl Ditters von Dittersdorf, Leopold Mozart és mások is; nagy részben az ő jellegzetes formájuk volt az, mely azután szellemben, formában, eszközökben és tartalomban egyaránt kitágult, elmélyült és halhatatlan virágzásra emelkedett Haydn, Mozart és Ludwig van Beethoven szimfóniáiban.

A 18. század vége szimfóniáinak első tételeiben általában még világosan felismerhető az olasz intradasinfoniával, a francia nyitánnyal, a táncszvittel és a kamara-szonátával való formai kapcsolat. A menuette valószínűleg a szerenád- és divertimento-irodalomból jutott a szimfóniáira; az utolsó tétel legtöbbször rondó-szerű (főként a rondó magasrendű, szonátaformával kombinált mozarti típusa jellegzetes), de követheti a szonátaformát is. Beethoven a menüettet (mely már Haydnnál elveszítette nyugodt táncjellegét), scherzová alakította át, miáltal az utolsó stilizált tánc is kiszorult a szimfóniából s így annak utolsó kapcsolata is megszűnt a szvittel. A szimfónia kétségkívül itt, Beethoven művészetében érkezett el fejlődésének tetőpontjára. Beethoven megőrzi a szimfonikus forma alapsémáját, de valamennyi tétel kereteit kitágítja, monumentális arányokban épít.

Romantika és az azt követő stílusok

A 19. század romantikusai szimfonikus zenéjükben közvetlenül Beethoven stílusához kötődnek, amennyiben a szimfónia klasszikus kereteit őrzik s töltik meg – elsősorban Franz Schubert kezdeményezése óta – romantikus tartalommal, mint Carl Maria von Weber, Robert Schumann, Felix Mendelssohn-Bartholdy, Luis Spohr. A század második felében Johannes Brahms, Pjotr Iljics Csajkovszkij, Alekszandr Konsztantyinovics Glazunov, Cézar Franck, Anton Bruckner és Gustav Mahler.

Gyakori a szimfonikus apparátus kórussal kombinált formáját is, melyre Beethoven mutatott példát a 9. szimfóniában (Főbb művelői: Liszt Ferenc, Mahler). Beethoven utolsó szimfóniájának tradíciójába kapcsolódik a szimfonikus költemény új, romantikus formája is, mely a 19. század a reprezentáns műfaja. (Hector Berlioz, Liszt, Franck, Camille Saint-Saëns, Richard Strauss, Antonín Dvořák).

Zeneportál • összefoglaló, színes tartalomajánló lap

@@ 1. sor: / 1. sor: @@
+{{nincs forrás}}
-== Mr. Antal fedezte fel ==
+A magyar '''szimfónia''' a [[görög nyelv|görög]] συμφωνία (kb.: szümfónia) = összhang, egyesség, megállapodás, együtthangzás szóból, az [[olasz nyelv|olasz]] sinfonia, ill. a [[német nyelv|német]] Symphonie közvetítésével született.
-Aki minden nap az APOK portán dekkol ez az antal majd ezt fedezte fel szimfónia
+== [[Ókor]] ==
-A zeneportás
+Az ókori [[Görögország|görög]] zenében általában [[konszonancia|konszonáns]] [[hangköz]]t, speciálisan az [[oktáv]]ot jelenti; a [[Római Birodalom|rómaiaknál]] egy [[hangszer]]nek neve, mellyel oktávákban kísérték az éneket. Hasonló értelmű a Kr. u. [[7. század]] symphoniaci elnevezése, mellyel a pápai énekkar gyermek-énekeseit jelölték; ezek a fiúk a mélyebben éneklő férfiakat a felső oktávában kísérték. Az ókori asszír-babiloni kultúrában a Szimfónia név [[Duda (hangszer)|dudaszerű]] hangszert (görög források szerint symphoneion) jelentett.
+== [[Középkor]] ==
+Hasonlóképpen hangszernév volt a középkorban is, éspedig hol [[Duda (hangszer)|dudát]], hol [[húros hangszer]]t, [[tekerőlant]]ot, vielle-t jelölnek ezzel a névvel ''(chifonie, symfonia)''<!--az egyik Gellért-legendában amikor Gellért megkérdezte társától, "hallod-e a magyarok szimfóniáját?"- valószínűleg erre a hangszerre utalt, ugyanis széles körben elterjedt volt-->.
+== [[Reneszánsz]] ==
+A 14-15. századtól kezdve a symphonia elnevezést többszólamú hangszeres darabok jelölésére kezdik használni. Elvétve ekkor is, később is, még vokális művet is jelöl.
+== [[Barokk]] ==
+A 17. század elején egy ideig megkülönböztetik a [[szonáta|szonátát]] a [[sinfonia|sinfoniától]]; előbbi a [[polifon]]ikusabb szerkezetű, utóbbi a [[homofon]]abb, [[akkord]]ikus-[[Harmónia (zene)|harmonikus]] szerkezetű hangszeres kompozíciót – és pedig többnyire több hangszerre szóló ünnepélyes bevezetőtételt – jelenti.
+Ez a megkülönböztetés mindinkább elmosódik ugyan, de a sinfonia lényegében továbbra is a nem annyira [[kontrapunkt]]ikus, mint inkább harmonikus jellegű, [[zenekar]]i [[tutti]]-ból álló bevezető és közzenéket jelenti ([[opera (színmű)|operákban]], [[oratórium]]okban, [[kantáta|kantátákban]]); némelykor zenekari [[intermezzo|intermezzóként]] (intermedium, [[ritornello]]) lép fel, néha rövidebb vagy hosszabb bevezető-szakasz, miközben a szonáta egyre inkább többtételes, önálló hangszeres kompozíciót jelent.
+A [[17. század]]i [[szvit]]- és [[partita]]-irodalom a század közepe óta szintén bevezető tétel gyanánt alkalmazza a sinfonia-t. Mikor [[Jean-Baptiste Lully]] kialakítja a [[francia nyitány]] formatípusát és az a [[18. század]] első felének szvit-irodalmát meghatározó módon befolyásolja, a francia típustól formailag eltérő (olasz) opera-[[nyitányt]] kezdik sinfoniának nevezni. Nagy általánosságban a sinfonia még a 18. század közepéig is az egytételes «entrée»t jelenti, míg a többtételes formákra (nyitányok, opera-[[szvit]]ek) az ''ouverture'' elnevezést alkalmazzák (az [[1790-es évek]]ben, Londonban még [[Joseph Haydn]] szimfóniáit is ouverture-öknek nevezték).
+[[1750]] táján azonban a sinfonia formája átalakul, s csakhamar mint uralkodó műfaj nyomul az előtérbe. A korábbiakhoz képest mindinkább karakterisztikus, hajlékony, újszerű tematika lép, eleinte még nagy, kétrészes dalformában, melyből azután mind határozottabban kialakul a modern (Haydn-féle) kettőstémájú szonáta-forma. Ez a korszakos átalakulás kétségtelenül az olasz ([[nápoly]]i) opera-sinfoniából indult ki, de nem az operanyitány keretei közt, hanem a zenekari muzsika és a [[kamarazene]] területén ment végbe. A kezdeményezés dicsőségéért a legkülönbözőbb területek vetélkednek, mint [[Nápoly]] és [[Milánó]] (elsősorban [[Giovanni Battista Pergolesi]], [[Giuseppe Sammartini]], [[Johann Christian Bach]] művei nyomán), a preklasszikus bécsi iskola ([[Georg Christoph Wagenseil]], Monn), néhány észak-német mester (például [[Carl Heinrich Graun]]), a mannheimi iskola ([[Johann Stamitz]], Richter), valamint a franciák (párizsi iskola: [[Michel Corrette]], [[Jean-Marie Leclair]], [[François Joseph Gossec]]). Az új szimfónia-stílus úttörői közé tartozik Olaszországban [[Antonio Vivaldi]] is.
 == [[Klasszicizmus]] ==
@@ 12. sor: / 28. sor: @@
 A 18. század vége szimfóniáinak első tételeiben általában még világosan felismerhető az olasz intradasinfoniával, a francia nyitánnyal, a táncszvittel és a kamara-szonátával való formai kapcsolat. A menuette valószínűleg a szerenád- és divertimento-irodalomból jutott a szimfóniáira; az utolsó tétel legtöbbször [[rondó]]-szerű (főként a rondó magasrendű, szonátaformával kombinált mozarti típusa jellegzetes), de követheti a szonátaformát is. Beethoven a menüettet (mely már Haydnnál elveszítette nyugodt táncjellegét), [[scherzo]]vá alakította át, miáltal az utolsó stilizált tánc is kiszorult a szimfóniából s így annak utolsó kapcsolata is megszűnt a szvittel. A szimfónia kétségkívül itt, Beethoven művészetében érkezett el fejlődésének tetőpontjára. Beethoven megőrzi a szimfonikus forma alapsémáját, de valamennyi tétel kereteit kitágítja, monumentális arányokban épít.
+== [[Romantika]] és az azt követő stílusok ==
+A [[19. század]] romantikusai szimfonikus zenéjükben közvetlenül Beethoven stílusához kötődnek, amennyiben a szimfónia klasszikus kereteit őrzik s töltik meg – elsősorban [[Franz Schubert]] kezdeményezése óta – romantikus tartalommal, mint [[Carl Maria von Weber]], [[Robert Schumann]], [[Felix Mendelssohn-Bartholdy]], [[Luis Spohr]]. A század második felében [[Johannes Brahms]], [[Pjotr Iljics Csajkovszkij]], [[Alekszandr Konsztantyinovics Glazunov]], [[Cézar Franck]], [[Anton Bruckner]] és [[Gustav Mahler]].
+Gyakori a szimfonikus apparátus kórussal kombinált formáját is, melyre Beethoven mutatott példát a [[Beethoven: 9. szimfónia|9. szimfóniában]] (Főbb művelői: [[Liszt Ferenc]], Mahler). Beethoven utolsó szimfóniájának tradíciójába kapcsolódik a [[szimfonikus költemény]] új, romantikus formája is, mely a 19. század a reprezentáns műfaja. ([[Hector Berlioz]], Liszt, Franck, [[Camille Saint-Saëns]], [[Richard Strauss]], [[Antonín Dvořák]]).
 {{Portál|zene}}