„Szimfónia” változatai közötti eltérés

[ellenőrzött változat]

Tartalom törölve Tartalom hozzáadva

Sorban

A lap jelenlegi, 2024. március 13., 17:27-kori változata

A szimfónia a görög συμφωνία (kb.: szümfónia) = összhang, egyezség, megállapodás, együtthangzás szóból, az olasz sinfonia, ill. a német Symphonie közvetítésével született.^[1] Ugyanakkor a szimfónia a középkorban hangszernév volt, majd a reneszánsz kortól a hangszeres zeneművek elnevezése lett, ezt követően a 18. század végére az egyik legjelentősebb zenei műfajjá vált. A több tételes zenekarokra komponált szimfóniák a klasszicizmusban meghatározott négy tételes formája a romantikus zenében lassan átalakult, a tételek száma, formája is, valamint megszületnek a nem pusztán szimfonikus zenekarra, hanem kórusra is íródott szimfóniák.^[2]

Ókor

Az ókori görög zenében általában konszonáns hangközt, speciálisan az oktávot jelenti; a rómaiaknál egy hangszernek neve, mellyel oktávákban kísérték az éneket. Hasonló értelmű a Kr. u. 7. század symphoniaci elnevezése, mellyel a pápai énekkar gyermek-énekeseit jelölték; ezek a fiúk a mélyebben éneklő férfiakat a felső oktávában kísérték. Az ókori asszír-babiloni kultúrában a Szimfónia név dudaszerű hangszert (görög források szerint symphoneion) jelentett.

Középkor

Hasonlóképpen hangszernév volt a középkorban is, éspedig hol dudát, hol húros hangszert, tekerőlantot, vielle-t jelölnek ezzel a névvel (chifonie, symfonia).

Reneszánsz

A 14-15. századtól kezdve a reneszánsz korban a symphonia elnevezést többszólamú hangszeres darabok jelölésére kezdik használni. Elvétve ekkor is, később is, még vokális művet is jelöl.

Barokk

A barokk zenében is hangszeres művet jelent, a 17. század elején egy ideig megkülönböztetik a hangszeres szonátát a sinfoniától; előbbi a polifonikusabb szerkezetű, a sinfonia pedig a homofonabb, akkordikus-harmonikus szerkezetű hangszeres kompozíció – és pedig többnyire több hangszerre szóló ünnepélyes bevezető tétel. Ez a megkülönböztetés mindinkább elmosódik ugyan, de a sinfonia lényegében továbbra is a nem annyira kontrapunktikus, mint inkább harmonikus jellegű, zenekari tutti-ból álló bevezető és közzenéket jelenti (operákban, oratóriumokban, kantátákban); némelykor zenekari intermezzóként (intermedium, ritornell) lép fel, néha rövidebb vagy hosszabb bevezető-szakasz, miközben a szonáta egyre inkább többtételes, önálló hangszeres kompozíciót jelent.

A 17. századi többtételes szvit- és partita-irodalom a század közepétől szintén bevezető tételként alkalmazza a sinfonia-t. Mikor Jean-Baptiste Lully kialakítja a francia nyitány formatípusát és az a 18. század első felének szvit-irodalmát meghatározó módon befolyásolja, a francia típustól formailag eltérő olasz opera-nyitányt kezdik sinfoniának nevezni. Nagy általánosságban a sinfonia még a 18. század közepéig is az egytételes «entrée»t jelenti, míg a többtételes formákra (nyitányok, opera-szvitek) az ouverture elnevezést alkalmazzák. Az 1790-es években, Londonban még Joseph Haydn szimfóniáit is ouverture-öknek nevezték.

1750 táján azonban a stinfonia formája átalakul, s csakhamar mint uralkodó műfaj nyomul az előtérbe. A korábbiakhoz képest mindinkább karakterisztikus, hajlékony, újszerű tematika lép fel, eleinte még nagy, kétrészes dalformában, melyből azután mind határozottabban kialakul a modern (Haydn-féle) kettőstémájú szonátaforma. Ez a korszakos átalakulás kétségtelenül az olasz (nápolyi) opera-sinfoniából indult ki, de nem az operanyitány keretei közt, hanem a zenekari muzsika és a kamarazene területén ment végbe. A kezdeményezés dicsőségéért a legkülönbözőbb területek vetélkednek, mint Nápoly és Milánó (elsősorban Giovanni Battista Pergolesi, Giuseppe Sammartini, Johann Christian Bach művei nyomán), a preklasszikus bécsi iskola (Georg Christoph Wagenseil, Monn), néhány észak-német mester (például Carl Heinrich Graun), a mannheimi iskola (Johann Stamitz, Richter), valamint a franciák (párizsi iskola: Michel Corrette, Jean-Marie Leclair, François-Joseph Gossec). Az új szimfónia-stílus úttörői közé tartozott Itáliában Antonio Vivaldi is.

Klasszicizmus

A klasszicizmusban a többtételes szimfónia kialakulásánál a mannheimi iskola tagjai és egyik legjelentősebb képviselőjük, Johann Stamitz stiláris reformjai meghatározóak voltak, újításaik az egész utána következő generációra is hatással bírtak. Johann Stamitz már korai műveivel, az op. 1-es zenekari triókkal tudatosan átviszi az újabb többtételes szimfónia formáját – ahogyan azt például Pergolesi a triószonátákban kamaraszerűen alkalmazta – a nagyzenekarra. Az ő és követőinek (Franz Xaver Richter, Christian Cannabich) műveiben már vitathatatlanul előttünk áll a többtételes szimfóniák első tételben a kiforrott szonátaforma konstrukciója, azaz a tételben a két téma exponálása, középső részként a tematikus feldolgozás, majd a visszatérés.

További formai újításuk a szimfónia négytételes szerkezete, mely a klasszikus szimfóniákban leggyakrabban a következő:

A szimfóniákat megszólaltató együttes, a szimfonikus zenekar klasszikus tagoltsága: a vonósok csoportos, a fúvós hangszerek páros alkalmazása (2 oboa, 2 fuvola, 2 kürt, 2 trombita, üstdob) szintén a mannheimi mesterek (olasz buffa komponistáktól tanult) praxisa nyomán él tovább Joseph Haydn és Wolfgang Amadeus Mozart szimfonikus életművében.

A mannheimi mesterek nyomában s az ő szellemükben művelik az új zenekari műfajt Luigi Boccherini, Gossec, Carl Ditters von Dittersdorf, Leopold Mozart és mások is; nagy részben az ő jellegzetes formájuk volt az, mely azután szellemben, formában, eszközökben és tartalomban egyaránt kitágult, elmélyült és halhatatlan virágzásra emelkedett Haydn, Mozart és Ludwig van Beethoven szimfóniáiban.

A 18. századvég szimfóniáinak első tételeiben általában világosan felismerhető az olasz intradasinfoniával, a francia nyitánnyal, a táncszvittel és a kamara-szonátával való formai kapcsolat. A harmadik tételként megjelenő menuette valószínűleg a szerenád- és divertimento-irodalomból vagy a szvitekből jutott a szimfóniákba. Az utolsó tétel legtöbbször rondó formájú (főként a rondó magasrendű, szonátaformával kombinált, szonátarondó mozarti típusa jellegzetes), de követheti a szonátaformát is. Beethoven a menüettet (mely már Haydnnál elveszítette nyugodt táncjellegét), scherzóvá alakította át, miáltal az utolsó stilizált tánc is kiszorult a szimfóniából s így annak utolsó kapcsolata is megszűnt a szvittel. A szimfónia kétségkívül itt, Beethoven művészetében érkezett el fejlődésének tetőpontjára. Beethoven megőrzi a szimfonikus forma alapsémáját, de valamennyi tétel kereteit kitágítja, monumentális arányokban épít.

Romantika és az azt követő stílusok

A 19. század romantikusai szimfonikus zenéjükben közvetlenül Beethoven stílusához kötődnek, amennyiben a szimfónia klasszikus kereteit őrzik s töltik meg – elsősorban Franz Schubert kezdeményezése óta – romantikus tartalommal, mint Carl Maria von Weber, Robert Schumann, Felix Mendelssohn Bartholdy, Louis Spohr. A század második felében Johannes Brahms, Pjotr Iljics Csajkovszkij, Alekszandr Konsztantyinovics Glazunov, César Franck, Anton Bruckner és Gustav Mahler.

Gyakori a szimfonikus apparátus kórussal kombinált formája is, melyre Beethoven mutatott példát a 9. szimfóniában (Főbb művelői: Liszt Ferenc, Mahler). Beethoven utolsó szimfóniájának tradíciójába kapcsolódik a szimfonikus költemény új, romantikus formája is, mely a 19. század a reprezentáns műfaja. (Hector Berlioz, Liszt, Franck, Camille Saint-Saëns, Richard Strauss, Antonín Dvořák).

Jegyzetek

↑ Szabolcsi Bence – Tóth Aladár: Zenei lexikon, Zeneműkiadó Vállalat, 1965.”Szimfonia” III. k. 452. o.
↑ Symphony. Encyclopædia Britannica. (Hozzáférés: 2017. június 18.)

Források

Szabolcsi Bence - Tóth Aladár: Zenei lexikon, Zeneműkiadó Vállalat, 1965.
Symphony – Encyclopædia Britannica

Komolyzeneportál • összefoglaló, színes tartalomajánló lap

[Tóth_Aladár_1965-1] Szabolcsi Bence – Tóth Aladár: Zenei lexikon, Zeneműkiadó Vállalat, 1965.”Szimfonia” III. k. 452. o.

[2] Symphony. Encyclopædia Britannica. (Hozzáférés: 2017. június 18.)

[1]

[2]

@@ 1. sor: / 1. sor: @@
+A '''szimfónia''' a [[görög nyelv|görög]] συμφωνία (kb.: szümfónia) = összhang, egyezség, megállapodás, együtthangzás szóból, az [[olasz nyelv|olasz]] sinfonia, ill. a [[német nyelv|német]] Symphonie közvetítésével született.<ref name="Tóth Aladár 1965">Szabolcsi Bence – Tóth Aladár: ''Zenei lexikon'', Zeneműkiadó Vállalat, 1965.”Szimfonia” III. k. 452. o.</ref> Ugyanakkor a szimfónia a középkorban hangszernév volt, majd a reneszánsz kortól a hangszeres zeneművek elnevezése lett, ezt követően a 18. század végére az egyik legjelentősebb zenei műfajjá vált. A több tételes zenekarokra komponált szimfóniák a klasszicizmusban meghatározott négy tételes formája a romantikus zenében lassan átalakult, a tételek száma, formája is, valamint megszületnek a nem pusztán szimfonikus zenekarra, hanem kórusra is íródott szimfóniák.<ref>{{cite web|url=https://www.britannica.com/art/symphony-music|title=Symphony|accessdate=2017-06-18|publisher= Encyclopædia Britannica}}</ref>
-{{nincs forrás}}
-A magyar '''szimfónia''' a [[görög nyelv|görög]] συμφωνία (kb.: szümfónia) = összhang, egyesség, megállapodás, együtthangzás szóból, az [[olasz nyelv|olasz]] sinfonia, ill. a [[német nyelv|német]] Symphonie közvetítésével született.
-== [[Ókor]] ==
+==Ókor==
-Az ókori [[Görögország|görög]] zenében általában [[konszonancia|konszonáns]] [[hangköz]]t, speciálisan az [[oktáv]]ot jelenti; a [[Római Birodalom|rómaiaknál]] egy [[hangszer]]nek neve, mellyel oktávákban kísérték az éneket. Hasonló értelmű a Kr. u. [[7. század]] symphoniaci elnevezése, mellyel a pápai énekkar gyermek-énekeseit jelölték; ezek a fiúk a mélyebben éneklő férfiakat a felső oktávában kísérték. Az ókori asszír-babiloni kultúrában a Szimfónia név [[Duda (hangszer)|dudaszerű]] hangszert (görög források szerint symphoneion) jelentett.
+Az [[ókor]]i [[Görögország|görög]] zenében általában [[konszonancia|konszonáns]] [[hangköz]]t, speciálisan az [[oktáv]]ot jelenti; a [[Római Birodalom|rómaiaknál]] egy [[hangszer]]nek neve, mellyel oktávákban kísérték az éneket. Hasonló értelmű a Kr. u. [[7. század]] symphoniaci elnevezése, mellyel a pápai énekkar gyermek-énekeseit jelölték; ezek a fiúk a mélyebben éneklő férfiakat a felső oktávában kísérték. Az ókori asszír-babiloni kultúrában a Szimfónia név [[Duda (hangszer)|dudaszerű]] hangszert (görög források szerint symphoneion) jelentett.
-== [[Középkor]] ==
+==Középkor==
-Hasonlóképpen hangszernév volt a középkorban is, éspedig hol [[Duda (hangszer)|dudát]], hol [[húros hangszer]]t, [[tekerőlant]]ot, vielle-t jelölnek ezzel a névvel ''(chifonie, symfonia)''<!--az egyik Gellért-legendában amikor Gellért megkérdezte társától, "hallod-e a magyarok szimfóniáját?"- valószínűleg erre a hangszerre utalt, ugyanis széles körben elterjedt volt-->.
+Hasonlóképpen hangszernév volt a [[középkor]]ban is, éspedig hol [[Duda (hangszer)|dudát]], hol [[húros hangszer]]t, [[tekerőlant]]ot, vielle-t jelölnek ezzel a névvel ''(chifonie, symfonia)''<!--az egyik Gellért-legendában amikor Gellért megkérdezte társától, "hallod-e a magyarok szimfóniáját?"- valószínűleg erre a hangszerre utalt, ugyanis széles körben elterjedt volt-->.
-== [[Reneszánsz]] ==
+== Reneszánsz==
-A 14-15. századtól kezdve a symphonia elnevezést többszólamú hangszeres darabok jelölésére kezdik használni. Elvétve ekkor is, később is, még vokális művet is jelöl.
+A 14-15. századtól kezdve a [[reneszánsz]] korban a symphonia elnevezést többszólamú hangszeres darabok jelölésére kezdik használni. Elvétve ekkor is, később is, még vokális művet is jelöl.
-== [[Barokk]] ==
+==Barokk==
-A 17. század elején egy ideig megkülönböztetik a [[szonáta|szonátát]] a [[sinfonia|sinfoniától]]; előbbi a [[polifon]]ikusabb szerkezetű, utóbbi a [[homofon]]abb, [[akkord]]ikus-[[Harmónia (zene)|harmonikus]] szerkezetű hangszeres kompozíciót – és pedig többnyire több hangszerre szóló ünnepélyes bevezetőtételt – jelenti.
+A [[barokk]] zenében is hangszeres művet jelent, a 17. század elején egy ideig megkülönböztetik a hangszeres [[szonáta|szonátát]] a [[sinfonia|sinfoniától]]; előbbi a [[polifónia|polifon]]ikusabb szerkezetű, a sinfonia pedig a [[homofónia (zene)|homofon]]abb, [[akkord]]ikus-[[Harmónia (zene)|harmonikus]] szerkezetű hangszeres kompozíció – és pedig többnyire több hangszerre szóló ünnepélyes bevezető tétel. Ez a megkülönböztetés mindinkább elmosódik ugyan, de a sinfonia lényegében továbbra is a nem annyira [[ellenpont|kontrapunkt]]ikus, mint inkább harmonikus jellegű, [[zenekar]]i [[tutti]]-ból álló bevezető és közzenéket jelenti ([[opera (színmű)|operákban]], [[oratórium]]okban, [[kantáta|kantátákban]]); némelykor zenekari [[intermezzo|intermezzóként]] (intermedium, [[ritornell]]) lép fel, néha rövidebb vagy hosszabb bevezető-szakasz, miközben a szonáta egyre inkább többtételes, önálló hangszeres kompozíciót jelent.
+A [[17. század]]i többtételes [[Szvit (zenemű)|szvit]]- és [[partita]]-irodalom a század közepétől szintén bevezető tételként alkalmazza a sinfonia-t. Mikor [[Jean-Baptiste Lully]] kialakítja a [[francia nyitány]] formatípusát és az a [[18. század]] első felének szvit-irodalmát meghatározó módon befolyásolja, a francia típustól formailag eltérő olasz opera-[[nyitány]]t kezdik sinfoniának nevezni. Nagy általánosságban a sinfonia még a 18. század közepéig is az egytételes «entrée»t jelenti, míg a többtételes formákra (nyitányok, opera-[[Szvit (zenemű)|szvit]]ek) az ''ouverture'' elnevezést alkalmazzák. Az [[1790-es évek]]ben, Londonban még [[Joseph Haydn]] szimfóniáit is ouverture-öknek nevezték.
-Ez a megkülönböztetés mindinkább elmosódik ugyan, de a sinfonia lényegében továbbra is a nem annyira [[kontrapunkt]]ikus, mint inkább harmonikus jellegű, [[zenekar]]i [[tutti]]-ból álló bevezető és közzenéket jelenti ([[opera (színmű)|operákban]], [[oratórium]]okban, [[kantáta|kantátákban]]); némelykor zenekari [[intermezzo|intermezzóként]] (intermedium, [[ritornello]]) lép fel, néha rövidebb vagy hosszabb bevezető-szakasz, miközben a szonáta egyre inkább többtételes, önálló hangszeres kompozíciót jelent.
+[[1750]] táján azonban a stinfonia formája átalakul, s csakhamar mint uralkodó műfaj nyomul az előtérbe. A korábbiakhoz képest mindinkább karakterisztikus, hajlékony, újszerű tematika lép fel, eleinte még nagy, kétrészes dalformában, melyből azután mind határozottabban kialakul a modern (Haydn-féle) kettőstémájú [[szonátaforma]]. Ez a korszakos átalakulás kétségtelenül az olasz ([[nápoly]]i) opera-sinfoniából indult ki, de nem az operanyitány keretei közt, hanem a zenekari muzsika és a [[kamarazene]] területén ment végbe. A kezdeményezés dicsőségéért a legkülönbözőbb területek vetélkednek, mint [[Nápoly]] és [[Milánó]] (elsősorban [[Giovanni Battista Pergolesi]], [[Giuseppe Sammartini]], [[Johann Christian Bach]] művei nyomán), a preklasszikus bécsi iskola ([[Georg Christoph Wagenseil]], Monn), néhány észak-német mester (például [[Carl Heinrich Graun]]), a [[mannheimi iskola]] ([[Johann Stamitz]], Richter), valamint a franciák (párizsi iskola: [[Michel Corrette]], [[Jean-Marie Leclair]], [[François-Joseph Gossec]]). Az új szimfónia-stílus úttörői közé tartozott Itáliában [[Antonio Vivaldi]] is.
-A [[17. század]]i [[szvit]]- és [[partita]]-irodalom a század közepe óta szintén bevezető tétel gyanánt alkalmazza a sinfonia-t. Mikor [[Jean-Baptiste Lully]] kialakítja a [[francia nyitány]] formatípusát és az a [[18. század]] első felének szvit-irodalmát meghatározó módon befolyásolja, a francia típustól formailag eltérő (olasz) opera-[[nyitányt]] kezdik sinfoniának nevezni. Nagy általánosságban a sinfonia még a 18. század közepéig is az egytételes «entrée»t jelenti, míg a többtételes formákra (nyitányok, opera-[[szvit]]ek) az ''ouverture'' elnevezést alkalmazzák (az [[1790-es évek]]ben, Londonban még [[Joseph Haydn]] szimfóniáit is ouverture-öknek nevezték).
+==Klasszicizmus==
-[[1750]] táján azonban a sinfonia formája átalakul, s csakhamar mint uralkodó műfaj nyomul az előtérbe. A korábbiakhoz képest mindinkább karakterisztikus, hajlékony, újszerű tematika lép, eleinte még nagy, kétrészes dalformában, melyből azután mind határozottabban kialakul a modern (Haydn-féle) kettőstémájú szonáta-forma. Ez a korszakos átalakulás kétségtelenül az olasz ([[nápoly]]i) opera-sinfoniából indult ki, de nem az operanyitány keretei közt, hanem a zenekari muzsika és a [[kamarazene]] területén ment végbe. A kezdeményezés dicsőségéért a legkülönbözőbb területek vetélkednek, mint [[Nápoly]] és [[Milánó]] (elsősorban [[Giovanni Battista Pergolesi]], [[Giuseppe Sammartini]], [[Johann Christian Bach]] művei nyomán), a preklasszikus bécsi iskola ([[Georg Christoph Wagenseil]], Monn), néhány észak-német mester (például [[Carl Heinrich Graun]]), a mannheimi iskola ([[Johann Stamitz]], Richter), valamint a franciák (párizsi iskola: [[Michel Corrette]], [[Jean-Marie Leclair]], [[François Joseph Gossec]]). Az új szimfónia-stílus úttörői közé tartozik Olaszországban [[Antonio Vivaldi]] is.
+A [[klasszicizmus]]ban a többtételes szimfónia kialakulásánál a [[mannheimi iskola]] tagjai és egyik legjelentősebb képviselőjük, [[Johann Wenzel Stamitz|Johann Stamitz]] stiláris reformjai meghatározóak voltak, újításaik az egész utána következő generációra is hatással bírtak. Johann Stamitz már korai műveivel, az op. 1-es zenekari triókkal tudatosan átviszi az újabb többtételes szimfónia formáját – ahogyan azt például Pergolesi a triószonátákban kamaraszerűen alkalmazta – a nagyzenekarra. Az ő és követőinek ([[Franz Xaver Richter]], [[Christian Cannabich]]) műveiben már vitathatatlanul előttünk áll a többtételes szimfóniák első tételben a kiforrott [[szonátaforma]] konstrukciója, azaz a tételben a két téma exponálása, középső részként a tematikus feldolgozás, majd a visszatérés.
+További formai újításuk a szimfónia négytételes szerkezete, mely a klasszikus szimfóniákban leggyakrabban a következő:
-== [[Klasszicizmus]] ==
-A mannheimi Stamitz stiláris reformjai elhatározó hatással voltak az egész utána következő generációra. Már op. 1-ével (zenekari triók) tudatosan átviszi az újabb [[szonátaforma|szonátaformát]] – ahogyan azt például Pergolesi a triószonátákban kamaraszerűen alkalmazta – a nagyzenekarra. Az ő és követőinek (Richter, Cannabich) műveiben már vitathatatlanul előttünk áll az első tétel kiforrott szonáta-konstrukciója (2 téma exponálása, tematikus feldolgozás, visszatérés), továbbá a négytételes szerkezet (ebben a sorrendben: Allegro, Andante, Menuetto, Presto).
+# [[Allegro]]
-A szimfonikus zenekar klasszikus tagoltsága: a [[vonós hangszerek|vonósok]] csoportos, a [[fúvós hangszerek]] páros alkalmazása (2 [[oboa]], 2 [[fuvola]], 2 [[kürt (hangszer)|kürt]], 2 [[trombita]], [[üstdob]]) szintén a mannheimi mesterek (olasz buffa komponistáktól tanult) praxisa nyomán él tovább [[Joseph Haydn]] és [[Wolfgang Amadeus Mozart]] szimfonikus életművében.
+# [[Andante]]
+# [[Menuetto]]
+# [[Presto (zenei utasítás)|Presto]]
+A szimfóniákat megszólaltató együttes, a [[szimfonikus zenekar]] klasszikus tagoltsága: a [[vonós hangszerek|vonósok]] csoportos, a [[fúvós hangszerek]] páros alkalmazása (2 [[oboa]], 2 [[fuvola]], 2 [[kürt (hangszer)|kürt]], 2 [[trombita]], [[üstdob]]) szintén a mannheimi mesterek (olasz buffa komponistáktól tanult) praxisa nyomán él tovább [[Joseph Haydn]] és [[Wolfgang Amadeus Mozart]] szimfonikus életművében.
-Az ő nyomukban s az ő szellemükben művelik az új zenekari műfajt [[Luigi Boccherini]], Gossec, [[Carl Ditters von Dittersdorf]], [[Leopold Mozart]] és mások is; nagy részben az ő jellegzetes formájuk volt az, mely azután szellemben, formában, eszközökben és tartalomban egyaránt kitágult, elmélyült és halhatatlan virágzásra emelkedett Haydn, Mozart és [[Ludwig van Beethoven]] szimfóniáiban.
+A mannheimi mesterek nyomában s az ő szellemükben művelik az új zenekari műfajt [[Luigi Boccherini]], Gossec, [[Carl Ditters von Dittersdorf]], [[Leopold Mozart]] és mások is; nagy részben az ő jellegzetes formájuk volt az, mely azután szellemben, formában, eszközökben és tartalomban egyaránt kitágult, elmélyült és halhatatlan virágzásra emelkedett Haydn, Mozart és [[Ludwig van Beethoven]] szimfóniáiban.
-A 18. század vége szimfóniáinak első tételeiben általában még világosan felismerhető az olasz intradasinfoniával, a francia nyitánnyal, a táncszvittel és a kamara-szonátával való formai kapcsolat. A menuette valószínűleg a szerenád- és divertimento-irodalomból jutott a szimfóniáira; az utolsó tétel legtöbbször [[rondó]]-szerű (főként a rondó magasrendű, szonátaformával kombinált mozarti típusa jellegzetes), de követheti a szonátaformát is. Beethoven a menüettet (mely már Haydnnál elveszítette nyugodt táncjellegét), [[scherzo]]vá alakította át, miáltal az utolsó stilizált tánc is kiszorult a szimfóniából s így annak utolsó kapcsolata is megszűnt a szvittel. A szimfónia kétségkívül itt, Beethoven művészetében érkezett el fejlődésének tetőpontjára. Beethoven megőrzi a szimfonikus forma alapsémáját, de valamennyi tétel kereteit kitágítja, monumentális arányokban épít.
+A 18. századvég szimfóniáinak első tételeiben általában világosan felismerhető az olasz intradasinfoniával, a francia nyitánnyal, a [[szvit (zenemű)|táncszvit]]tel és a kamara-szonátával való formai kapcsolat. A harmadik tételként megjelenő [[menüett|menuette]] valószínűleg a [[szerenád]]- és [[divertimento]]-irodalomból vagy a szvitekből jutott a szimfóniákba. Az utolsó tétel legtöbbször [[rondó (zene)|rondó]] formájú (főként a rondó magasrendű, [[szonátaforma|szonátaformával]] kombinált, [[szonátarondó]] mozarti típusa jellegzetes), de követheti a szonátaformát is. Beethoven a [[menüett]]et (mely már Haydnnál elveszítette nyugodt táncjellegét), [[scherzo|scherzóvá]] alakította át, miáltal az utolsó stilizált tánc is kiszorult a szimfóniából s így annak utolsó kapcsolata is megszűnt a [[szvit (zenemű)|szvit]]tel. A szimfónia kétségkívül itt, Beethoven művészetében érkezett el fejlődésének tetőpontjára. Beethoven megőrzi a szimfonikus forma alapsémáját, de valamennyi tétel kereteit kitágítja, monumentális arányokban épít.
-== [[Romantika]] és az azt követő stílusok ==
-A [[19. század]] romantikusai szimfonikus zenéjükben közvetlenül Beethoven stílusához kötődnek, amennyiben a szimfónia klasszikus kereteit őrzik s töltik meg – elsősorban [[Franz Schubert]] kezdeményezése óta – romantikus tartalommal, mint [[Carl Maria von Weber]], [[Robert Schumann]], [[Felix Mendelssohn-Bartholdy]], [[Luis Spohr]]. A század második felében [[Johannes Brahms]], [[Pjotr Iljics Csajkovszkij]], [[Alekszandr Glazunov]], [[Cézar Franck]], [[Anton Bruckner]] és [[Gustav Mahler]].
+==Romantika és az azt követő stílusok ==
-Gyakori a szimfonikus apparátus kórussal kombinált formáját is, melyre Beethoven mutatott példát a [[Beethoven: 9. szimfónia|9. szimfóniában]] (Főbb művelői: [[Liszt Ferenc]], Mahler). Beethoven utolsó szimfóniájának tradíciójába kapcsolódik a [[szimfonikus költemény]] új, romantikus formája is, mely a 19. század a reprezentáns műfaja. ([[Hector Berlioz]], Liszt, Franck, [[Camille Saint-Saëns]], [[Richard Strauss]], [[Antonín Dvořák]]).
+A [[19. század]] [[romantika|romantikus]]ai szimfonikus zenéjükben közvetlenül Beethoven stílusához kötődnek, amennyiben a szimfónia klasszikus kereteit őrzik s töltik meg – elsősorban [[Franz Schubert]] kezdeményezése óta – romantikus tartalommal, mint [[Carl Maria von Weber]], [[Robert Schumann]], [[Felix Mendelssohn Bartholdy]], [[Louis Spohr]]. A század második felében [[Johannes Brahms]], [[Pjotr Iljics Csajkovszkij]], [[Alekszandr Konsztantyinovics Glazunov]], [[César Franck]], [[Anton Bruckner]] és [[Gustav Mahler]].
+Gyakori a szimfonikus apparátus kórussal kombinált formája is, melyre Beethoven mutatott példát a [[9. szimfónia (Beethoven)|9. szimfóniában]] (Főbb művelői: [[Liszt Ferenc]], Mahler). Beethoven utolsó szimfóniájának tradíciójába kapcsolódik a [[szimfonikus költemény]] új, romantikus formája is, mely a 19. század a reprezentáns műfaja. ([[Hector Berlioz]], Liszt, Franck, [[Camille Saint-Saëns]], [[Richard Strauss]], [[Antonín Dvořák]]).
-{{Portál|zene}}
+== Jegyzetek ==
+{{jegyzetek}}
+==Források==
+* Szabolcsi Bence - Tóth Aladár: ''Zenei lexikon'', Zeneműkiadó Vállalat, 1965.
+* [https://www.britannica.com/art/symphony-music Symphony – Encyclopædia Britannica]
+{{Nemzetközi katalógusok}}
+{{Portál|Komolyzene}}
 [[Kategória:Komolyzenei műfajok]]
 [[Kategória:Zenei stílusok]]
+[[Kategória:Szimfóniák|!]]
-[[en:Symphony]]
-[[an:Sinfonía]]
-[[ar:سيمفونية]]
-[[arz:سيمفونيه]]
-[[az:Simfoniya]]
-[[ba:Симфония]]
-[[be:Сімфонія]]
-[[be-x-old:Сымфонія]]
-[[bg:Симфония]]
-[[bn:সিম্ফনি]]
-[[br:Sinfonienn]]
-[[bs:Simfonija]]
-[[ca:Simfonia]]
-[[cs:Symfonie]]
-[[cy:Symffoni]]
-[[da:Symfoni]]
-[[de:Sinfonie]]
-[[el:Συμφωνία (μουσική)]]
-[[eo:Simfonio]]
-[[es:Sinfonía]]
-[[et:Sümfoonia]]
-[[eu:Sinfonia]]
-[[fa:سمفونی]]
-[[fi:Sinfonia]]
-[[fr:Symphonie]]
-[[fy:Symfony (Muzyk)]]
-[[gl:Sinfonía]]
-[[he:סימפוניה]]
-[[hi:सिंफनी]]
-[[hif:Symphony]]
-[[hr:Simfonija]]
-[[hy:Սիմֆոնիա]]
-[[ia:Symphonia]]
-[[id:Simfoni]]
-[[io:Simfonio]]
-[[is:Sinfónía]]
-[[it:Sinfonia]]
-[[ja:交響曲]]
-[[ka:სიმფონია]]
-[[kk:Симфония]]
-[[ko:교향곡]]
-[[la:Symphonia]]
-[[li:Symfonie]]
-[[lt:Simfonija]]
-[[lv:Simfonija]]
-[[ml:സിംഫണി]]
-[[mr:सिंफनी]]
-[[my:ဆင်ဖိုနီ]]
-[[nl:Symfonie]]
-[[nn:Symfoni]]
-[[no:Symfoni]]
-[[oc:Sinfonia]]
-[[pl:Symfonia]]
-[[pnb:سمفنی]]
-[[pt:Sinfonia]]
-[[ro:Simfonie]]
-[[ru:Симфония]]
-[[rue:Сімфонія]]
-[[sh:Simfonija]]
-[[simple:Symphony]]
-[[sk:Symfónia]]
-[[sl:Simfonija]]
-[[sr:Simfonija]]
-[[sv:Symfoni]]
-[[sw:Simfoni]]
-[[ta:ஒத்தின்னியம்]]
-[[te:సింఫొనీ]]
-[[tr:Senfoni]]
-[[tt:Симфония]]
-[[uk:Симфонія]]
-[[ur:ہم نوائی]]
-[[vi:Giao hưởng]]
-[[war:Simponiya]]
-[[zh:交響曲]]
-[[zh-min-nan:Kau-hiáng-khek]]
-[[zh-yue:交響曲]]