S-Bahn
Az S-Bahn a német Stadtschnellbahn (városi gyorsvasút), ritkábban a Schnellbahn (gyorsvasút) szavak rövidítéseként értelmezendő. A kifejezés Svájcban, Németországban és Ausztriában használatos.
Az S-Bahn technikailag semmiben nem tér el a vasút működésétől, forgalmában azonban olyan elővárosi közlekedési eszközhöz hasonlítható, amely egyúttal városi közlekedésre is alkalmas, általában azonban regionális közlekedési eszközként használják tömegközlekedési szempontból jól strukturált agglomerációkban és azok között.
Sajátosságai
Abban különbözik az egyszerű vasúttól, hogy:
- ütemes menetrenddel rendelkezik
- kifejezetten jó összeköttetéssel rendelkezik más közösségi közlekedési eszközökkel, s illeszkedik a különböző régiók tarifaszabályozásába és a különböző közlekedési társaságok működésébe
- általában motorvonatokból áll, amelyekre jellemző a gyors utascsere (sok és széles ajtóval rendelkeznek), a nagy befogadóképesség és az átlagosnál jobb gyorsulás
- megemelt (akadálymentesített) peronokkal rendelkezik, hogy az azzal egy szintben lévő utastér ezáltal is gyorsabbá tegye a ki- és beszállást
- sok városban a belváros alatt metróként van átvezetve (felsőáramszedős alagútban), föld alatti megállókkal.
- agglomerációból a városba utazni szándékozót képes átszállás nélkül a város szívébe szállítani.
Fejlődéstörténete
Gőzzel hajtás
A fiatal német főváros, Berlin körül és a városban közlekedő gőzmozdonyok hajtotta szerelvények számának a növekedése bírta rá a Porosz Államvasutakat egy, a távolsági közlekedéstől elkülönített pálya építésére (tisztán elővárosi közlekedés számára). 1882-ben létrejött tehát a Berlini Városi Vasút főszárnya elválasztott sínpárokkal az elővárosi- és távolsági közlekedés lebonyolítására. Ez a vonal a mai napig emberek ezreit százezreit szállítja naponta a legkülönbözőbb irányokba Berlinen belül és kívül.
1906-ban hasonló vonal épült Hamburgban. A vonatok Blankenese, Altona és Hamburg között közlekedtek.
Egyenáramú hajtás
Amíg az elektromos hajtás még csak gyerekcipőben járt az egész világon, addig a vasúthálózatokon a gőzmozdonyok domináltak. A felsővezetékes, 15 000 volt feszültséggel és váltóáramról működő mozdonyok ritkaságszámba mentek még az I. világháború idején is. Annak idején Berlinben széles körben használták a gőzmozdonyokat, így nem csoda, ha a felmerült a gazdaságosság és a kisebb környezeti terhelés igénye.
A kezdeti nehézségek és modernizációs kísérletek után a Német Birodalmi Vasút úgy határozott, hogy szükséges a teljes szerelvénypark modernizációja. Így a korábbi gőzmozdonyokat kiváltották a 750 voltról üzemelő motorvonatok a Berlini Városi-, Kör- és Elővárosi Vasút vonalain. Az első elektromosan hajtott szakaszt 1924-ben adták át Berlinben. Ezen a szakaszon a motorvonatok a sínpár mellett futó tápsínből kapták az áramot.
1940-ben a berlinihez hasonló rendszer kiépítésével lecserélték az 1907 óta már meglévő felsővezetékes, váltóáramról működő rendszert Hamburgban is.
Logók
-
S-Bahn-Logo, Németország -
S-Bahn-Logo, Ausztria -
S-Bahn-Logo, Salzburg -
S-Bahn-Logo, Bern -
S-tog-Logo, Koppenhága -
Linee-S-Logo, Milánó -
Esko-Logo, Csehország
Irodalom
- Alfred B. Gottwaldt: Das Berliner U- und S-Bahnnetz. Berlin: Argon Verlag. 1994. ISBN 3-87024-284-1
- Zum Begriff ‚S-Bahn‘. In Reinhard Demps: Verkehrsgeschichtliche Blätter. 1984. 74f. o. 4. kötet
- Nikolaus Wilhelm-Stempin: S-Bahnhöfe in und um München. Norderstedt: BoD. 2009. ISBN 978-3-8391-0927-4
Kapcsolódó szócikkek
Külső hivatkozások
